Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
Borvendég Zsuzsanna: "Meg kell újítani a történetírást!"
-[ 'ni. a Teleki térről M. Kiss Sándor tiszteletére a rengeteg lábjegyzetünk előtt, és hosszas alkudozás eredményeképpen születik meg egy olyan kompromisszum, amely elfogadható mennyiségre csökkenti apróbetűs megjegyzéseinket. Hogyan alakult ki a szinte már betegesnek mondható vonzódásunk a lábjegyzetekhez? 1945 előtti történetíróinkat még gördülékenyen olvashattuk, nem ugrált szemünk minduntalan a lap aljára ellenőrizni, hogy vajon eléggé megalapozott-e az állításuk, enélkül is hitelt adtunk gondolataiknak, valamint a plágium gyanúja sem lebegett pallosként fejük felett, hiszen elődeiket és kollégáikat illő és méltó módon citálták. 1945 azonban olyan pályára állította hazánkat, amely hatással volt a tudományos életre is. Nemcsak arra gondolok, hogy sztálinizálták az Akadémiát, de az új elvárás szerint semmilyen tudományos területen nem jelenhetett meg valamirevaló írás anélkül, hogy a kommunista párt által idolként előtérbe állított személyek - Marx, Engels, Lenin vagy akár Rákosi Mátyás - mélyenszántó gondolatait ne idézték volna néhányszor. Ez egyszerre menekülésre alkalmas hasadékot is jelentett időnként a szellemi száműzetés szögesdrótján, hiszen megtámogatva néhány velős, bár kevésbé odaillő (és még kevésbé időtálló) mondattal, olyan írások is napvilágot láthattak, amelyek különben fennakadtak volna a cenzúra rácsain. Elkezdődött tehát egy folyamat, amely véleményem szerint messze túlnőtt önmagán, és ma már a láb- és végjegyzetek sokaságát ellenőrizzük olvasás előtt annak eldöntésére, hogy a kezünkben tartott mü hitelesnek tekinthető-e vagy sem. A szokás követendő szabállyá hatalmasodott, amely arra is lehetőséget teremt, hogy mérjük saját tudományosságunk fokát. Erről nekem az jut eszembe, hogy a magyar irodalom egyik óriása, aki a filozófiára és a történeti gondolkodásra éppúgy hatással volt, maga is mért fokokat. Hamvas Bélára gondolok, aki A bor filozófiája című értekezésében a nők erotikus intelligenciájának fokát és karakterét ízlelgeti. Nem a tudománymetria csúfját akarom járatni ezzel a hasonlattal - már csak azért sem, mert valamennyire magam is része vagyok a rendszernek de néha nem árt, ha tükörbe nézünk. Valóban az idézettségünk mutatja meg munkánk hatásának mértékét? Elméletileg talán alkalmas lehetne rá ez a módszer, a valóság azonban groteszk képet mutat. Nem a saját gondolatainkra, kutatásainkra hatással lévő műveket citáljuk elsősorban, hanem kölcsönös lekötelezettségi rendszereken alapuló, többnyire zárt csoportok idézgetik egymást viszonossági alapon. A csoportok sokkal inkább világnézeti és politikai szempontok alapján szerveződnek, a szakmai kérdések vagy eltörpülnek e másik kettő mellett, vagy nem is léteznek, köddé válnak a világnézeti szakadékok mentén. A lekötelezettségek átláthatatlan szövedéke pedig csak nő, mint a kisgömböc 54
