Szekér Nóra et al.: Utak a Teleki térről. Esszék és tanulmányok a 75 éves M. Kiss Sándor tiszteletére - RETÖRKI könyvek 34. (Lakitelek, 2018)
N. Pál József: "Minden Egész eltörött…"?
N. Pál József „Minden Egész eltörött...”? föladhatatlannak - s nekem akkor még kételyek nélkülinek - tetsző teljességigény összetettségére, probléma-centrikusságára figyelmeztetett. Azt például, hogy Czine hallgatósága miért fogyott rohamosan az egyetemen, reá figyelve értettem meg talán (noha konkrétan nem is erről beszélt), valamint azt is, hogy mennyiben, s hogy miért más a mi — akkori, 1981-es - időnk, mint volt a hatvanas éveké. Arról, hogy a lassan teret nyert „paradigmaváltással” miért nem képes semmit sem kezdeni mesterünk, vele szót cserélve kezdtem gondolkozni, ám hogy az arcunk, az identitásunk épségét a „posztmodern állapot” hozta, törvénnyé ütött értékrelativizmus közepette is őriznünk kell tovább (az Eötvös Kollégiumban tartott rendhagyó szemináriumán például), szintén ő tanúsította, „vasaltan tanárosnak” aligha nevezhető, mégis párját ritkító intellektuális eleganciájával - nem csak nekem. Igen, M. Kiss Sándor azt a teljességigényt, ami a XIX. századot jellemezte, amihez Ady s a változott körülmények ellenére Németh László is ragaszkodott, s amit így vagy úgy, Király István és Czine nemzedéke hagyott reá, nem adta fel továbbra sem. Nem adta, s nem adja fel, noha az ő korosztályában - Utassy József, Nagy Gáspár vagy Görömbei András műve és sorsa példázhatja - épp e szándékot csépelte kitartóan a sors, ami az önérvényesítési törekvések individuális jogát emelte idejekorán a legmagasabb polcra. Miközben fölfordult a világ, a hatvanas évekre a hetvenesek meg a nyolcvanasok jöttek el, fölbomlott a rendszer, odalett a Szovjetunió. Azóta eltelt majd’ három évtized is már, M. Kiss - a lényegre nézvést - mit sem változott. Igaz, öltönyben kezdett járni 1990 után, s a neki kedves diákokkal való tegeződésről is leszokott, mégis tökéletesen önazonos maradt az az ember, akit én harmincnyolc évesnek ismertem meg. Önazonos, mondom, ahogy önazonosnak vélem a közel négy évtizeddel ezelőtti világképével is őt. Mire gondolok? Nála több betűt „termelő”, magasabb stallumokra jutott, „lexikailag” esetleg többet tudó, módszertanilag kimódoltabb, a mai teoretikus reglamáknak inkább eleget tevő historikust tudnék ugyan mondani, ám olyant, aki történelmünket, mint egzisztenciális és nemzeti tétet a hozzá hasonló hevülettel és színvonalon szólítja meg s adja át, biztosan nem. S ez az, ami ama teljességigény föladhatatlanságához tartozik! Nem a teóriák tudományosnak tetszőén riszálós és mutatós alkalmairól, hanem a história nemzetérdekü folyamatban látásának képességéről van itt szó, ami - Ady halála, az összeomlás meg a posztmodern után is - azért megmaradt még nekünk. M. Kiss mindig „történetet” mondott, és nem olyan, önnön módszertani problémái körül kerengő „történettudományt”, ami önmagáért - a konferenciák, a stallumok, a 193
