Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Halmy Kund: Tézisek az SZDSZ értékrendszerérői és magyar társadalmi jövőképéről
Halmy Kund Az SZDSZ-jelenség A fenti idézet jól összefoglalja az SZDSZ vezetésének álláspontját, erős kételyeit az igazságtétellel kapcsolatban. Azonban a sorok között olvasva több mindent megvilágít az írás. Az SZDSZ retorikája ezen elvek szerint folyamatosan az elszámoltatás lehetetlenségét hangsúlyozta, minden konkrét kísérletet bírálva, sőt támadva a megfoghatatlanság és a jogi elévülés érveivel. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy az SZDSZ ebben a kérdésben egyáltalán nem partner, és ez által a múlt rendszer felelőseinek, hatalomgyakorlóinak és döntéshozóinak - nem is leplezett - védelmezőjévé vált. A felelősök megnevezését egyértelműen történészek hosszú kutatómunkájának feladatkörébe utalta, nem véve figyelembe a társadalom nagy részének elemi igényét a rendszerváltást követő tisztánlátásra és tisztázásra, a kommunizmus felelőseinek és áldozatainak megkülönböztetésére és arra, hogy egy diktatúrában elkövetett bűnök ne maradjanak büntetlenül, legalábbis megnevezetlenül. Az SZDSZ köreinek legfontosabb „félelme”, egyben érve az volt, hogy a számonkérés automatikusan brutális leszámolást jelent, bármennyire is hangoztatta ennek ellenkezőjét az MDF és köre. Nyilvánvaló volt, hogy mértékadó nagy többség nem akar „boszorkányüldözést”, halálos ítéleteket vagy bármilyen durva retorziót, ugyanakkor a negyven évig tartó kommunista elnyomás jogos következményeként a tisztánlátás, a társadalmi (jogi) és vagyoni elszámoltatás (elsősorban a pártvagyonnal) határozottan benne volt a levegőben. De a legfontosabb, hogy a bűnösök megnevezését, legkirívóbb esetekben pedig a - szigorúan törvényes - felelősségre vonást igenis igényelte volna az ország! Emlékeznünk kell arra, hogy a kilencvenes évek első felében közöttünk élt a kommunista főbűnösök kilencven százaléka, éltek az AVO és AVH tisztjei, éltek a párttitkárok és fontos „pártkorifeusok”, éltek a sortüzek levezénylői és a politikai rendőrség tisztjei is közöttünk jártak. Ez természetes generációs okokra vezethető vissza: akkor még sem az ötvenes évek, pláne a nyolcvanas évek nem voltak messze az időben. Ugyanekkor a „legkeményebb” elvtársak bevédése már a nyolcvanas évek végén megkezdődött, egészen nyíltan Grósz Károly megnyilatkozásával: „A harc eredménye csak tőlünk függ, mert osztályharc lett ez a javából. Attól, hogy képesek vagyunk-e visszanyerni önbizalmunkat, magunk mellé tudjuk-e állítani a józan erőket, s ha kell, az ellenséges ellenforradalmi erőkkel szemben határozottan fel tudunk-e lépni. Ha igen, megmarad a rend, a biztonság, túljutunk gazdasági nehézségeinken, megőrizzük értékeinket, és egy új, korszerűbb, hatékonyabban működő magyar szocializmust hozunk
