Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumgyűjtemény Holott az igazság az, hogy amit a legkevésbé szeretünk - hiszen a pokoli fasiszta epizódról nincsenek heves érzéseink, még a lengyeleknek is alig -, az történetesen a legsajátabb szellemi tulajdonunk. Az, hogy importáltnak, idegennek tekintjük, az csak a szokásos hárítás, a szellemi - nem erkölcsi - felelősségvállalástól való ismerős vonakodás. Ugyan a kelet-európai kis államokba Sztálin győztes hadai hozták be a kommunista párturalmat, de ne tagadjuk, készen álltunk mi már erre a fordulatra. 1943-ban Szárszón, mondta utólag Németh László, „az egyéni vállalkozást s a közösségi rendet összhangba hozó szocializmust” építették. Nem magyar eszmetörténetet írunk most, de aligha tud ránk cáfolni bárki, ha azt mondjuk, 1945 tápászkodó Magyarországa leírható politikailag Németh László formulájával. Még a kommunista értelmiség egy része is abban bizakodott, hogy a Szovjetunió orientális csábjaival s borzalmaival szemben itt valami európaibb szocialista képlet fészkel meg a rommezőn. Nem volt itt olyan „polgárinak” titulált párt, amely ne bírálta volna a sosem volt kapitalizmust, s amely ne az ideiglenesen antiliberális nyugati hadigazdaságból s keynesi terválmából merített volna ihletet. Amikor 1956-ban Mindszenty bíboros fölbukkant Budapesten, egyik első gondolata - elhíresült és még ma is amolyan reakciós neszben álló rádiószózatának tanúsága szerint - az osztálynélküli társadalom volt! Az 1945-48-as rosszemlékű koalíciós korszak kommunistáktól kinevezett állítólagos „jobboldala” is tele volt szocialista illúziókkal, talán részben kivéve az egyetlen Sulyok Dezsőt s kevés hívét. Az 1988-89-ben színre lépett új demokratikus csoportok egytől egyig baloldaliak. Egyikük sem mentes - minden bírálatuk ellenére - a szocialista eszmék jelentős maradékától. Baloldali antikommunista korunkban még örültünk volna ennek a fejleménynek. Bizonyítéka lett volna számunkra - minthogy bizonyítéka is, csakugyan - annak, hogy a szocialista eszmevilág túlélte bolsevik eltorzításának, bemocskolásának évtizedeit, lerázta magáról a sok hazugságot, s régi dicsőségében pompázik megint. Ez így igaz, mutatja az eszme irtózatos erejét; de nem vagyunk boldogok tőle. Tudatik, a kommunisták azt nevezik „jobboldalinak”, ami nemzeti irányú. De ez hazugság. Nálunk - néhány őrültet leszámítva - csak nemzeti baloldal van: ez a Magyar Demokrata Fórumra, a Kisgazda Pártra és a fantomatikus Magyar Néppártra egyaránt illik. Persze ennek a jelenségnek oka van. És következményei is lesznek. Azt kell hinnünk, hogy a baloldal szellemi egyeduralma - a nyugat-európai szociáldemokrácia és a marxizmus csúfos bukásának zajától kísérve - csak a kelet-európai elmaradottság és leszakadás konzerválását jelentheti. Mi mindig mindenről elkésünk. De hát miért lett a bolsevik rendszerrel szembeforduló magyar értelmiség, a mostani fordulat érdemdús előkészítője, baloldali? Az okok történelmiek. Először is, minden korszaknak megvan a maga reprezentatív múltja. A megtorlásból, a kádári ellenforradalomból ocsúdó magyar értelmiség a harmincas évek 393
