Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumok 1988-1990 Az SZDSZ-jelenség... végének szellemi állapotait használja ugródeszkául. Márpedig a harmincas évek közepétől a magyar liberalizmus - mind a radikális, mind a klasszikus szabadelvű, cobdenista-rassayista verzió - teljesen elveszti vonzerejét, a neobarokk-konzervatív, Bethlen-Szekfű-féle konszolidált jobboldal defenzívába szorul - a szellemi porondon csak a marakodó, de történelmi távlatból nézve közeli rokon népi, illetve marxizáló urbánus baloldal marad. Mind a népiek fő totemfigurájának, Illyés Gyulának, mind az urbánusok jelképes vezérének, József Attilának kommunista múltja van. József Attila elvégre a világirodalomnak - Brecht mellett - egyetlen nagy marxista költője. Aki jobboldali ekkor, az vagy ostoba, vagy náci, vagy mind a kettő. (Kivételek persze mindig akadnak, például a kor egyetlen jelentős európai konzervatívja, Halász Gábor.) A Harmadik Út az idő tájt, függetlenül a bárgyúságoktól, amelyeket manapság összefirkálnak róla, a bolsevizmus és a fasizmus közötti plebejus-demokratikus szocialista ösvény, ezen tápod Veres Péter is, Fejtő Ferenc is. Az ösvényen tántorgók hol jobbra szédülnek - nemzetiszocializmus -, hol balra - nemzetközi, azaz muszka szocializmus. Egyenesen csak a szociáldemokrácia halad a maga Kassákjával, a szinte egyetlen meg nem tántorodó baloldalival. A modern magyar értelmiség képzeletében - és itt megint nincs különbség urbánusok és népiek között, pace E. Fehér Pál és Történelemhamisító Kft., de semmilyen különbség ám - a jobboldal a butasággal szinonim, a durva, böllérbicskás, sárkányos-törzsökös, etelközi, jutási, árpádsávos, csodaszarvasos, Kárpát-Duna-Nagyhazás, vezérgyepűs idiotizmussal, a gyülevész népség finomtalan vérszomjával, az „alázatosan jelentem” éthoszával, a fölhizlalt csendőregyén torokhangjával, a csőcselék vágyával, hogy végre kirámolhassa a sifonért. 1945 tavaszára elfelejtődik, hogy a legitimista Kettőskereszt Szövetség fegyverrel állt ellen a náci megszállóknak. (Igaz, voltak narodnyik ellenállók is, a cionisták. Magyarországon nem közismert, hogy a népi eszme egyetlen nagy históriai győzelmére Izrael államban került sor, az orosz narodnyik-szocialista eszme e tökéletes korporatista megtestesülésében. De ez, reméljük, nem ide tartozik.) 1945 tavasza nem talál itt egyetlen szabadelvűt sem, ha csak az utilitárius-radikális, Csécsy-féle Radikális Pártot nem tekintjük, márpedig ne tekintsük. A demokratikus szocializmus különféle válfajai küzdenek erőtlenül a bolsevik csábítással. Ugyanis, feleim, itt nemcsak bolsevik erőszak volt ám, hanem bolsevik kísértés is. Nemcsak a Magyar Szemle nem született újjá, de a Nyugat sem, hiába szerette volna Ottlik Géza. Nem kellett. A demokráciát „népi” jelzővel nem a kommunisták látták el először. Ma a fiatalok megkérdezik, s joggal - s mi is megkérdeztük halkabban ezelőtt, halkabban a bibói illúziók miatt, amelyekről később -, hogy miért ájult úgyszólván mindenki a kommunisták karjába. Miért vette igénybe Csécsy és Barankovics, a magyar politika e két legtisztább vezéregyénisége, Rákosi segítségét? A válasz egyszerű, a baloldali szolidaritás miatt. A magyar baloldalban - sem a népi, sem az urbánus baloldalban - nem élt 394
