Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumgyűjtemény szupremáciájának rémképe elhárult. A központosított államszerkezetbe való betagozódás azonban azt is jelentette, hogy a nemzetiségi kérdést a vármegyei közigazgatás helyi kellemetlenségként kezelte, és Erdély magyar elitjének semmiféle saját stratégiája nem volt és nem is lehetett azon kívül, hogy a budapesti parlamentet és kormányt az erdélyi román irredenta letörésére ösztökélje. Ami politikai előny ily módon elveszett, azt a magyarság gazdasági, szociális, kulturális dominanciája azonban nagyobbrészt láthatatlanná tette. A múlt fénye és dicsősége, a hierarchia csillogása, a városok takaros protestáns csöndje, a lázas Budapesttől távol egy hagyománytisztelőbb európai modernség föltűnés nélküli szorgalma, a polgárosulás és a liberalizmus gérokkos tiszteletreméltósága a magyarság egyik legvirágzóbb provinciájának mutatta Erdélyt. Ez elfödte azt a tényt, hogy ez a szokásjogon, a régi tekintély beidegződésein és az összmonarchia föltételes jóindulatán nyugvó kiváltságos helyzet mennyire törékeny - és azt, hogy az alsó osztályokat nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni, pláne ha társadalmi és szimbólumokat illető elégületlenségük egybeesett egy születő új nemzet szilaj akaratával. A románság elitje szükségképpen modernebb volt, mint a magyarságé: tanítók és ügyvédek tisztán politikai osztaga volt ez, nem pedig enervált viktoriánus mágnások, esztétizáló dendik és régimódian erőszakos adminisztrátorok egység nélküli együttese, Rabindranath Tagore iránt lelkesedő esperesek szelíd és hatástalan szellemi irányítása mellett. Ez az elit, különösen a dzsentri része az impériumváltozáskor egyszerűen Magyarországra menekült, hogy vagonlakóként gyarapítsa különféle fantaszta szélsőséges mozgalmak segédcsapatait. Erdély nem omlott össze 18-ban, mert az unió folytán külön léte elsorvadt - de a magyarság elitjének még volt annyi saját hagyománya, hogy a megmaradt része összeszedje magát, és meghagyott állásaiból afféle deszkavárat tákoljon össze, amelyből az önvédelem, sőt, a pozíciók visszahódítsanak műveleteit megkezdhette. A vármegyeház elesett, de a kúria, a templom, a kávéház, az orvosi rendelő, a gimnázium, a kaszinó, a lapszerkesztőség megmaradt, sőt, parlamenti szereplésre, kormánybuktató machinációra is nyílt némi mód. A jó társaság továbbra is a grófnék köré csoportosult, s a román megyefőnök, térparancsnok, polgármester alig remélhette, hogy befogadják. Tudom, hogy ezt ma már nehéz elképzelni, de ez igenis erőt adott. A magyarság nem érezhette, hogy teljesen alul van, ha a szociális piramis csúcsán ugyanazokat a brit fazonra szabott, előkelőén blazírt szittyákat láthatták, mint annak előtte. Gróf Bánf- fy Miklós franciául teázott Ferdinánd királlyal, románul - persze tájnyelven - csak bonchidai parasztjaival beszélt. A budapesti kormány élén éppúgy egy Bethlen gróf állott, mint az erdélyi Magyar Párt élén. Szilézia részleges kivételével a Monarchia romhalmazából csak az erdélyi magyar elit maradt meg úgy-ahogy, éppen mert az erdélyi magyarság kiszorulván az igazi politikából, a hatalomváltás bekövetkezte nem volt parancsoló szükség. Azonfölül a ’67-es unió folytán az erdélyi magyar elit amúgy is elvesztette volt már politikai szerepét, rábízta magát Tiszára és a vármegyei kancellistákra - csak ez utóbbiak tűntek el, akut hiányt keltve bálrendezőkben. 383
