Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Amiről most kívánok szólni, abban is jó lenne egyetérteni. A demokrácia alapkérdéséről van szó, arról, hogy mik az ellenzék tényleges jogai, és hogy mit követel meg a közszolgálati televíziótól a nyilvánosság és a tájékoztatás szabadsága. A miniszterelnök a múlt héten, itt a Házban azt mondta: Vitatható, hogy „szerencsés-e jelen körülmények között” „átlagos ellenzéki kritikát” megfogalmazni külpolitikai kérdésekben külföldön, jelesül az újvidéki televízióban. De a miniszterelnök úr ennél többet is állított, azt is: szomorúbb, illetve rosszabb, ha ellenzéki politikusok bírálják a kormány külpolitikájának néhány elemét külföldön, mint az, ha egy szomszéd állam befolyásos, bár szélsőséges alakja súlyosan rágalmazza Magyarországot. Tisztázni kívánom, nem arról beszélek, hogy mit mondott az újvidéki televízióban a fideszes Rockenbauer Zoltán vagy a szabad demokrata Vásárhelyi Miklós. Csak megjegyzem, hogy a miniszterelnök által bírált szövegekből, amelyek azóta már a magyar sajtóban is megjelentek, bárki láthatja: ezek az ellenzéki nyilatkozatok nemhogy sértették volna, hanem képviselték és védték országunk érdekeit. Sőt, Vásárhelyi Miklós úgy ötvözte a kormányt bíráló megjegyzéseit a kormány tisztességes szándékainak védelmével és az állítólagos területi igények, birodalmi szándékok vádjának visszautasításával, hogy abból mindannyian tanulhatunk. Ebből következik, hogy arról is értelmetlen volna beszélnem, vajon joga van-e, vagy helyes dolog-e egy ellenzéki képviselőnek vagy bármely magyar állampolgárnak itthon, külföldön, bárhol felelősségteljes véleményét kifejteni - hiszen véleményét mindenki pontosan ugyanolyan joggal tekinti hazánk érdekében állónak, mint egy kormánytag vagy kormánytisztviselő. Annál is kevésbé kívánok ezzel foglalkozni, hiszen éppen arra szeretnénk rámutatni, hogy a szabadság alapjait bontaná meg, ha ezt a jogot immár most, a demokráciában is kétségbe vonnák. Márpedig éppen ennek mutatkoznak jelei, s ez az, ami miatt szót kértem. A miniszterelnök múlt heti felszólalása nem előzmények nélkül hangzott el. Nem az itt-ott elejtett megnyilatkozásokra gondolok az ellenzék külföldi szerepléseiről, hanem a miniszterelnök nyári beszédére, melyet a magyar nagykövetek előtt mondott el. Ott az hangzott el, hogy (s most a miniszterelnöki sajtóirodát idézem): „A legalaptalanabb, a legostobább vád vagy a legrafináltabb aljas vélemény, ha valaki azt állítja, hogy ez a kormány elrontotta a szovjet—magyar kapcsolatot, vagy elrontotta a szomszédokkal való kapcsolatot. Ha ostobaság, akkor mentség annyiban, amennyiben a butaság lehet mentség. Amennyiben pedig nem, akkor egyszerűen aljas rágalom, és végső soron, ha ez nem lenne közhely, nyugodtan azt mondhatnám, hazaárulás.'’’’ Nem azt kívánom itt feszegetni, hogy az ostobaság és a hazaárulás határkövei által kijelölt mezőhöz képest hol helyezhetők el a miniszterelnök úr szerint azok, akik azt mondják: volt a kormánynak néhány olyan lépése, amely bizony szükségtelenül rontott e kapcsolatokon. De erre nem érdemes időt vesztegetni. Most ugyanis arról van szó, hogy az alkotmányosságon belüli álláspontokat még akkor sem lehet egy demokráciában hazaárulásnak nevezni, ha azokkal a parlamenti többség nem ért egyet. Dokumentumok 1990-től Az SZDSZ-jelenség... 310
