Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumok 1990-től Az SZDSZ-jelenség... azt bizonyítják, hogy a nacionalista liberálisok nem mindig voltak hűek politikai elveikhez; azt nem, hogy nem is volna lehetséges a liberalizmus elvei által megfelelően korlátozott nacionalista politika. Részint azonban olyan ellenvetéseken alapult a képmutatás vádja, melyek a liberális nacionalizmus lényegét érintik. A következőkről van szó. A Kossuth által is használt megkülönböztetés egy lényeges ponton különbözik közélet és a magánélet elhatárolásának többi példájától. A vallási sokféleséget a liberalizmus úgy kívánta kezelni, hogy az egyházakat elválasztják az államtól. Az életmódok sokféleségét úgy, hogy az államot elválasztják az erkölcsöktől. Látszólag a nyelvi sokféleség kezelésére is ugyanezt a megoldást javasolja, íme az állam vallási semlegességének analógiája a nyelvre kiterjesztve, Eötvös József megfogalmazásában: „Azon kor, mely a polgári jogok teljes egyenlőségét mondotta ki, mely minden vallásfelekezeti különbség nélkül a vallásoknak egyenlő szabadságát állapította meg, a polgároknak nyelvök használatára nézve is hasonló szabadságát követeli.”[8] Csakhogy a nemzetállam programja nem az állam és a polgárai által beszélt nyelvek elválasztásának programja volt, ennek nincs is értelme ott, ahol a hivatalos nyelv nem holt nyelv, nem idegen nyelv, és nem is mesterséges nyelv. A kérdés valójában úgy szólt, hogy a hivatalos nyelvnek hogyan kell megoszlania az állam területén beszélt nyelvek között. A nacionalizmus a nemzeti nyelv hegemóniáját kívánta. A liberális nacionalizmus azt képviselte, hogy a hegemónia elfogadható, amíg a kisebbségek magánéletükben akadálytalanul használhatják a nyelvüket, megkapják a jogot az anyanyelvi iskolákhoz, s a hivatalokkal és bíróságokkal is saját nyelvükön érintkezhetnek. A liberális állam valláspolitikája a vallási egyenlőséget intézményesítette. Nyelvi politikája azonban nem a nyelvi egyenlőség intézményesítése volt, hanem az egyenlőtlenségé (még ha kevésbé szélsőségesé is, mint amit az illiberális nacionalizmus teremt és tart fenn). És mégis, a liberális nacionalisták jóhiszeműen gondolhatták, hogy politikai elveik nincsenek konfliktusban egymással. A vallási és a nyelvi-etnikai hovatartozás között van ugyanis egy lényeges különbség. Bár az emberek nagy része születéskor készen kapja vallását, a hit nem valami esetleges dolog. A hívő ember, miután fölnevelkedvén a maga módján megvizsgálta az örökbe kapott tantételeket, azzal a meggyőződéssel tart ki mellettük, hogy igazak. Ez a meggyőződés magában foglalja, hogy ami a többi hitben (s persze az ateizmusban) ellentmond nekik, az szükségképpen hamis. Aki vallásával szakít, az vagy megtagadja a hitet, melynek igaz volta felől nincsenek kétségei, s akkor olyasvalamit tesz, amire nincs mentség, vagy azért szánja rá magát e lépésre, mert arra a belátásra jutott, hogy korábbi hite hamis volt. A nyelvi-etnikai hovatartozásnak nincs ilyen, az esetleges tényeken túlmenő alapja; merőben véletlen adottság. Abból, hogy a magyar nyelv szép és a magyar kultúra értékes, nem következik, hogy a román nyelv ne volna szép, s a román kultúra ne volna értékes. Aki bármelyik irányba haladva nyelvi-etnikai közösséget cserél, nem az igaz 276
