Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: Az SZDSZ-jelenség. Liberalizmus Magyarországon a rendszerváltás idején - RETÖRKI könyvek 31. (Lakitelek, 2018)
Fricz Tamás: Milyen Magyarországot akart az SZDSZ?
Dokumentumgyűjtemény A nemzet és a nemzetiségek megkülönböztetése csupán egy volt az elhatárolások sorában, melyek révén a liberalizmus biztosítani kívánta az állam előtti egyenlőség és az egyéni szabadság egyidejű megvalósulását. Az államnak minden polgárát egyforma jogokkal kell felruháznia, és egyforma kötelességeknek kell alávetnie őket, állította a liberalizmus, csakhogy a polgárok nem egyformák: más és más a viszonyuk a valláshoz, különböznek kulturális hagyományaik, változatos foglalkozási, nyelvi, területi, etnikai csoportokhoz sorolják magukat és egymást, különböző életmódokat követnek. Ha ez a sokféleség hivatalos elismerést nyerne, akkor az állam nem kezelné polgárait egyenlőkként. Ha viszont az állam kitörölné a sokféleséget a társadalomból, akkor vége volna a vallás, a lelkiismeret, az életmódok, a társulás szabadságának. E dilemma klasszikus liberális megoldása a közügyek és a magánügyek tartományának intézményes elhatárolásában állt. Mint az állam polgára, minden egyén azonos jogok és kötelességek alanya. De a magánéletben, melynek határánál az állam illetékessége véget ér, különbözhet a többiektől. Ily módon az emberek szabadon kiművelhetik partikuláris életmódjukat, és ápolhatják partikuláris kultúrájukat a magánszféra közegében anélkül, hogy a szabadság szétrombolná a politikai egyenlőséget; az állam valamennyiüket egyenlőkként kezelheti, anélkül hogy személyes szabadságukat megsemmisítené. Ez az elgondolás adott fogalmi eszközöket a nacionalista eszme és az állam- polgári jogegyenlőség összeegyeztetésére. A szabadelvű nemzetállam a közéletet az egységes nemzeti kultúra tartományaként kezeli, mondták a liberális nacionalisták, de átengedi a magánéletet a nemzetiségek sokféleségének. A politikai nemzet senkit nem korlátoz abban, hogy a magánélet tágas térségeiben nemzetiségi nyelvét beszélje, nemzetiségi kultúráját művelje, nemzetiségi hagyományait ápolja. Amikor azt követeljük, hogy a magyar nyelv nyilváníttassék államnyelvvé, írja Kossuth a Pesti Hírlap harmadik számának vezércikkében, a nemzetiségeknek netán „nyelvüket tiltjuk ki szájaikból”? A válasz: „Korántsem.” Mi csupán „azt akarjuk, hogy a magyar hazában... a kormányzás és közigazgatás nyelve a magyar legyen”. 1842 őszén, egy másik vezércikkében pedig azt mondja: a nyelvhasználat ügyében csupán egy dologhoz kell ragaszkodni, ahhoz, hogy „a közigazgatásnak minden ága Magyar- országon kivétel nélkül... magyar legyen”. „Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság”, s ezért „törvény által is tanácsos volna kijelenteni..., hogy a magyar törvényhozás az ország idegen ajkú lakosait nyelvöktől megfosztani nem csak soha nem szándékozott, de sőt elismeri, miképen a magányélet nyelvviszonyaiba törvény által kényszerítőleg beavatkozni jogtalanság volna”.[7] Kisebbségi körökből gyakran hangzott el a vád, hogy az efféle deklarációk kép- mutatóak. Részint azért, mert a magyar liberális nacionalizmus a gyakorlatban nem mindig volt olyan türelmes „a magányélet nyelvviszonyai” iránt, mint szavakban. Az ilyen szemrehányások a történészre tartoznak, nem az elméleti elemzőre. Csak 275
