Nagymihály Zoltán - Szekér Nóra (szerk.): Forrásvidék. A nemzeti demokratikus gondolkodás a magyar folyóiratok tükrében (1956-1987) - RETÖRKI könyvek 26. (Lakitelek, 2017)
Kávássy János Előd: Álomföld
Álomföld Kelet-Európa történetét, s abban a magyarság sorsát és helyét. Az adott országhatárokon való „tálszóródás”, tudjuk, nemcsak miránk jellemző, jóllehet a magyarság széttagoltságának viszonylagos arányait egyik nép sem éri el. A történelem szeszélye úgy összebolygatta e táj népiségi térképét, hogy az országhatárok, a cseheket és oroszokat nem számítva, egyetlen népcsoport esetében sem zárják le az etnikai határokat. Nem zárják le, de tegyük hozzá mindjárt: nem is zárták le immáron hosszú évszázadok óta. így hát e sajátos körülmények létrejöttét nem elegendő csak korunk, illetőleg a közelmúlt eseményeivel, változásaival magyarázni; forrásait a történelem távolabbi tájain is keresnünk kell. Többek között éppen az etnikai kuszáltság az, ami a történelem során éles határvonalat húzott a kontinens két térfele közé. [...] Gyorsan le kell szögeznünk azonban azt is, hogy a történelmi tartalmakkal feltöltődött földrajzi fogalom nemcsak az elkülönülést, de az egybetartozást is magába foglalja. Ez a táj ugyanis bár keleti fele kontinensünknek, annak mégis szerves részét alkotja. És nemcsak földrajzilag. Történelmében, kultúrájában, létezésének valamennyi struktúrájában, valamennyi produkciójában az volt és ma is az; legyenek azok dologiak, vagy éppen szellemiek. [...] A magyar polgári történetírás elképzelése higgadtságát és józanságát tekintve inkább a cseh és a lengyel felfogással rokonítható. A Baráth Tibor által kifejtett koncepció szerint Kelet-Európához csupán a két nagyhatalom: Német- és Oroszország között elhelyezkedő országok és népek sorolhatók. Ezek a kis népek a történelem során mindig e nagyhatalmak - korábban mások - kétoldalú nyomása alatt éltek és szenvedtek. A velük vívott küzdelmek során alakult ki a két védekező központ: „az egyik - írja Baráth nyomán Arató - a magyar medence, a másik a Visztula középső völgye”, azaz Magyar- és Lengyelország. A táj további jellegzetességei közé sorolta Baráth - s megállapításaival nemigen lehet nem egyetérteni - e társadalmak paraszti jellegét, az újkorban a polgárság, de különösen is a nemzeti polgárság hiányát, ezzel összefiiggésben azt, hogy nem jöttek létre nyugati típusú kereskedő-iparos városok, a város fő típusa itt a mezőváros volt. Igaz, nem a történészek találmánya volt, így hát érthető, ha Arató Endre könyve velük nem foglalkozik, de éppen a magyar koncepciók sorában szólni kell századunk két, immáron világhírű zeneszerzőjének, Bartóknak és Kodálynak arról a sajátos intuíciójáról, amellyel a kelet-európaiságot felfedezték, amiből azután művészetüket tudatosan megalkották. Az alávetett népek zenéjében felismerték a közös, az összekötő jegyeket, s a hangsúlyt szigorú következetességgel egy életen át erre helyezték. De ezt hirdette épp a nacionalizmusok 175
