Nagymihály Zoltán - Szekér Nóra (szerk.): Forrásvidék. A nemzeti demokratikus gondolkodás a magyar folyóiratok tükrében (1956-1987) - RETÖRKI könyvek 26. (Lakitelek, 2017)
Szekér Nóra: A diktatúra „kis körei”
A diktatúra „kis körei” formája. A hatalomgyakorlás metódusában bekövetkezett paradigmaváltás nem jelentette a hatalom alapvetéseinek megváltozását: továbbra is a szovjet megszállás ténye, a pártállami rendszer és az állampárt korlátlan hatalma, az állambiztonság mindenre kiterjedő ellenőrzésének bénító jelenléte határozta meg az uralkodás alapjait, amelyek az 1989-es rendszerváltozásig érvényben maradtak. Ezeket az alapokat a Rákosi-rendszer fektette le, és mivel ez a közakarat ellenében történt, a társadalmi konszolidáció légkörében mindezt nem lehetett végrehajtani, csak a diktatúra brutális hatalomgyakorlási formája mellett. Kádárnak már egy kész „építmény” állt rendelkezésére, ami nélkül nem léphetett volna a diktatúra viszonyai között működtetett konszolidáció útjára, és ugyanez az „építmény” biztosította számára, hogy a Rákosi-rendszer metódusai szerint torolja meg az 1956-os forradalmat. Bibó István a már idézett 1945-ös tanulmányában adott hangot annak az aggodalmának, hogy a kommunista párt esetenként tapasztalható demokratikus gesztusai nem az alaptermészetében meglévő „demokratikus hajlandóság” felszínre kerülését jelentik, hanem a célszerűség jegyében alkalmazott taktikai fogások csupán. „Kérdés azonban, hogy a demokratikus koalíció politikája [...] nincs-e olyan mértékű ellentétben a kommunista párt kialakult karakterével és elvi céljaival, hogy azt semmiféle politikai taktikával nem lehet áthidalni.”6 Ez a kérdés a kommunista rendszer lényegét érinti, és nem csak a háború utáni koalíciós időszakra érvényes, hanem a Kádár-korszak „szövetségi politikájára” is. Hogy ki milyen választ ad rá, az a rendszer egészéhez való viszonyát határozza meg. Véleményem szerint, ahogy a kommunista párt koalíciós időszakban alkalmazott politikája nem volt demokratikus, úgy a Kádár-korszak „szövetségi politikája” nemhogy demokratikus, de a szó klasszikus értelmében még „szövetséges” sem volt. A szövetség definíció szerint a felek kölcsönös érdekeinek és erőviszonyainak figyelembevétele mellett a közös cél érdekében történt megegyezés és ennek jegyében való együttműködés. Itt ilyenről szó sem volt. Az „együttműködés” feltételei és törvényszerűségei nem a különböző nézőpontok, erőviszonyok függvényeként születettek, hanem diktátumszerűen lettek előirányozva. A hatalom nem alkut kötött, hanem alkura kötelezett: vagy szövetségre lépsz velem, vagy meghalsz (ha nem is feltétlenül fizikai, 6 Bibó /. m. 1945. http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/166.html 11
