Juhász György - Domonkos László (szerk.): Táborszemle. Különbségek, itt és ott - RETÖRKI könyvek 25. (Lakitelek, 2017)
Szalai Attila: Lengyelek, az istenért, hogyan csináljátok?!
Lengyelek, az istenért, hogyan csináljátok?! Lengyelország kommunista berendezkedést megalapozó Lengyel Nemzeti Felszabadí- tási Bizottság által kiadott ún. „Júliusi kiáltvány” évfordulóján fogadta el a szejm. A következő napon hatályba lépő alaptörvény a Szovjetunió 1936-os alkotmányának mintájára készült Moszkvában, eredetileg orosz nyelven, és szövegtervezetét maga Sztálin saját kezűleg igazította véglegesre. A kommunista időszakban 24 alkalommal módosították. 1976-ban például Lengyelország államformájának meghatározását „népi demokratikusról” „szocialista államra” cserélték, a Lengyel Egyesült Munkáspárt belekerült mint „a szocializmust építő társadalom vezető ereje”, mint ahogyan az is, hogy a Lengyel Népköztársaság „politikájában erősíti az eltéphetetlen, örök barátságot és együttműködést a Szovjetunióval és más szocialista országokkal”. Ez utóbbi kitétel tiltakozó hullámot váltott ki a társadalomban. Ugyancsak 1948-tól erősödtek fel azok az intézkedések, amelyek a jelentős létszámú parasztságot voltak hivatottak szövetkezetekbe kényszeríteni. A kollektivizációt progresszív adókkal, adópréssel, irreális kötelező beszolgál- tatási ráták alkalmazásával kísérelték meg elősegíteni, de nem jártak sikerrel, csak azt érték el, hogy élelmiszerhiány keletkezett az egész országban, és a hatalom kénytelen volt jegyrendszert bevezetni. A vidéki lakosságot fellazítandó, élénk propagandát fejtettek ki az iparban történő elhelyezkedésre, ahol egyébként rohamosan nőtt a munkaerő-kereslet az erőltetett iparosítás, különösen a nehézipar kiépítése miatt. (1950-1956 között csaknem egymillió munkahely jött létre). A magáén gazdálkodó, viszonylag független vidéki ember a városba költözéssel minden tekintetben függésbe került a hatalomtól, ám mégis sokan választották ezt az utat. A szegényparaszt és munkásfiatalok előtt ugyanis megnyíltak az oktatási intézmények, s ez bizonyos társadalmi felemelkedést kínált. Mindemellett a „kolhozosítás” a párt minden erőfeszítése ellenére még 1955-ben sem érte el a magángazdaságok 10 százalékát. Amiben a kommunisták elszámolták magukat, az a vallásosság jelensége volt. A városi munkásság sem volt ateista, s a vidékiek magukkal hozták az e tekintetben bennük gyökerező hagyományaikat. (Egy jellemző példa: a konzervatív „viperafészeknek” elkönyvelt Krakkó mellé telepítették a munkások ezreit alkalmazó Nowa Huta acélóriást, ahol - mint Andrzej Wajda Márványember című filmjéből is megtudhattuk - az épülő lakótelepen a dolgozók kérlelhetetlenül kiharcolták, hogy templomuk is legyen.) A jelenség magyarázata több rétegű. Először is, a lengyelek döntő többsége a 75
