Juhász György - Domonkos László (szerk.): Táborszemle. Különbségek, itt és ott - RETÖRKI könyvek 25. (Lakitelek, 2017)
Domonkos László: A stréber fantomállam
Táborszemle Domonkos László A kiválasztásnak, azaz a mesterséges kiválasztódásnak azt a mechanizmusát, amelyet a szovjet gyarmatbirodalom országaiban műveltek, káderpolitikának nevezték. (Maga a káder szó eredetileg egy-egy foglalkozási ág képzett munkását jelentette, ezen felül olyan kötelességtudó személyt, aki minden rábízott feladatot lelkiismeretesen elvégez, akire mindig lehet számítani.) A kommunista káderpolitika ezt a feltétlen politikai megbízhatósággal, a vakhitbe ojtott gyáva szolgalelkűséggel elegyített helytartók-vég- rehajtók hordáival értelmezte és gyakorolta - az ún. káderpolitika pedig nem volt egyéb, mint az efféle alantas szerepre alkalmas (ilyesmikre hajlamos, engedelmes, nagymértékben formálható-alakítható) egyedek felkutatása, „kiképzése” és rendeltetésszerű használata. Noha tudvalévőén ilyen emberfajták a világ bármely országában, bármilyen kulturális-históriai mögöttessel rendelkező közegben jócskán fellelhetők, ki kell jelentenünk: különleges csemegét kellett jelentsenek a németség köréből toborzottak - hiszen a nemzet egészének voltak olyan kollektív, többek által megvilágított és kifejtett lélektani-magatartásbéli megnyilvánulásai, melyek különösen alkalmassá tették a német emberek tekintélyes részét a gyarmattartók érdekeinek „káderes” képviseletére. Az NDK-ban akár a rendőr, akár a helyi pártvezető, akár bármiféle közhivatal valamilyen szintű képviselője valamilyen rejtélyes módon megegyezett, vagy legalábbis kísértetiesen hasonlított egymásra. Könyörtelen szigor és aprólékos, idegfeszítő „szőrözés”, szuperprecízen bürokratikus, aggályosán rend- és szabálytisztelő ügyintézés, maximális tekintély tisztelet, mélyen átélt és öntudatosan hangoztatott vakhit és -buzgóság, no meg jó adag öntelt-pökhendi fellépés, stíl, modor, hangnem és alap-attitűd - nagyjából ezek a jellemzők voltak a legfeltűnőbbek, a leginkább egyenruha-szerűek, a leggyakrabban alkalmazottak. (A németség alapos és talán legönkritikusabb elemzője, Friedrich Nietzsche már az NDK előtt több mint fél évszázaddal azon borong, hogy a németek, akiket „egykor” a gondolkodók népének neveztek, gondolkodnak-e még egyáltalán? (A tudati szempontból a második világháborút követő, különösen tragikus, német évtizedektől egészen a mai migránsválságban elfoglalt, megdöbbentően korlátolt, kollektívnek is nevezhető álláspontra való utalások nélkül idézzük fel mindezt!) És a nagy filozófus méltán teheti hozzá: „mennyi bosszantó nehézség, bénaság, kedvesség, pongyolaság, mennyi sör van a német intelligenciában!” A magyarázat alighanem a már említett néplélekben, a kollektív tudatalatti, a nemzeti karakter terrénumaiban keresendő. 172
