Juhász György - Domonkos László (szerk.): Táborszemle. Különbségek, itt és ott - RETÖRKI könyvek 25. (Lakitelek, 2017)
Juhász György: A kétszer volt ország
_ Táborszemle Juhász György Az irányított szerb tüntetések 1989. június 28-án értek a csúcsra, amikor is a rigómezei ütközet 600. évfordulóján a gazimestani központi ünnepségen (a túlzó jelentések szerint egymillió ember előtt) már a fegyveres összetűzések lehetőségéről is beszélt Milosevics: „Hatszáz évvel a rigómezei ütközet után újra harcban állunk. E csatákat egyelőre fegyvertelenül vívjuk, de nincs kizárva, hogy más eszközökhöz folyamodunk.” Ezen a nyomon haladt tovább, bebörtönözted a Belgrád-hű Tito-kedvenc, Azem Vllasi albán kommunistát. Rahman Morinát, az ifjúkommunista nemzedék utolsó tagját, aki a béke érdekében egy szerb-koszovói-montenegrói államszövetségben gondolkodott, a koszovói Szocialista Párt alakuló ülésének elnökségi asztalánál érte a halál. (Belgrádban temették el, az albánok bojkottálták a szertartást.) Milosevics 1990 februárjában rendkívüli állapotot hirdetett ki Szerbia déli tartományában, és a szerb parlament direkt irányítása alá vonja a tartományt. Válaszként a koszovói parlament kikiáltotta a Koszovói Köztársaságot. Az albánok megfélemlítése sikertelen maradt, ők is érezték magukban az erőt és a fiatalos lendületet. (A jugoszláviai népek és nemzetiségek korfái közül kitűnt az albán, az átlagéletkor alig érte el a harminc évet, a katonaviselt férfiak száma fölülmúlta az átlagot, ráadásul egyedül ők vették komolyan a kiképzést a JNH-ban (Jugoszláv Néphadsereg). Míg az albánok mindegyike beszélt szerbül, addig a szerbek lenézték a „siptár nyelvet”, s gúnyt űztek belőle.) Volt, amivel nem foglalkozott a szerb vezér, nem érdekelte, hogy a szövetségi államadósság elérte a 40 milliárd amerikai dollárt, az infláció pedig az egekbe szökött, s dinárban már számolni sem lehetett. A koszovói autonómia végóráiban és megszüntetésének idején nemzedékváltás zajlik le a koszovói politikusok körében. Megjelenik az a generáció, amelynek kiemelkedő alakja Ibrahim Rugóvá, a „koszovói Gandhi”. A Sorbonne-on doktorált irodalomtudós erőszakmentes, passzív ellenállást hirdet, de nem az ő szavai és elvei döntenek. Alapvetően más a helyzet a Délvidéken (Vajdaságban). Milosevics élete talán legkönnyebb győzelmét itt aratja. Még arra sem figyeltek Újvidéken (Növi Sadon), hogyan távolítja el az energikus-harcos „új ember” korábbi belgrádi ellenfeleit, vetélytársait, és rostálja meg az elaggott partizángeneráció utolsó tagjait (Stambolic és társai) pár hónap alatt. A vajdasági vezetést egyetlen attakkal söpörte el Milosevics, az úgynevezett „antibürokratikus forradalom” keretében. Cinikusan zavarták el a Sztevan Doronszki halála után első számú vajdasági politikussá pár éve előlépett Bosko Krunicsot, aki magával rántotta az egész vezetőséget, köztük a legnagyobb magyar 156
