Juhász György - Domonkos László (szerk.): Táborszemle. Különbségek, itt és ott - RETÖRKI könyvek 25. (Lakitelek, 2017)
Juhász György: A kétszer volt ország
A kétszer volt ország Jugoszlávia A kitűnő ljubljanai történész professzor, korábbi bölcsészkari dékán, Dusán Necsak nívós-korrekt kutatásaiból vált ismertté, hogy a magyarországi menekültek tíz százaléka (pontosan 19599 fő) hagyta el Magyarországot Jugoszlávia felé 1956 decemberétől 1957. július 1-jéig. A „humánus” délszláv állam azonnal fölveszi a kapcsolatot az ENSZ menekültügyi Főbiztosságával, elsősorban az ellátásért járó anyagi támogatásokért. Mintegy negyven kisebb-nagyobb tábort hoznak létre, először a Szerb és Horvát Tag- köztársaságok területén, majd 1957 márciusától Szlovéniában és Macedóniában. Ez úgy is értelmezhető, hogy szétszórják őket a nagy ország különböző területein. A főbb táborok (szűrőállomások) Gerovo, Pélmonostor (Beli Ma- nastir), Eszék, Mataruska Banja, Nisa Banja, ahol azonnal megkezdik a kontrollálásukat. A célirányos munkát végző jugoszláv belbiztonsági erőket négy kérdéscsoport foglalkoztatja: a pécsi szénbányák helyzete, a lovászi olajmezők állapota, a szovjet csapatok magyarországi pozíciója és a magyar államvédelmi hatóságok munkája. Tavasszal azt is engedélyezik, hogy magyarországi „agitátorok” utazzanak a helyszínekre, és hazatérésre bíztassák a Jugoszlávia területére menekült magyar állampolgárokat. Ennek eredményeként 2521 fő tér vissza a Magyar Népköztársaságba. A belső jugoszláv intézkedések arra irányulnak, hogy a magyar emigránsok minél előbb hagyják el a balkáni ország területét. A diszkrét kitessékelés folytán kétharmaduk Nyugatra távozik, 2500-an az Amerikai Egyesült Államokba, 1500-an pedig Ausztráliába folytatják útjukat. Mindössze 634 személy marad Jugoszláviában. Ok többnyire olyanok, akiknek rokonaik, közeli hozzátartozóik, ismerőseik, barátaik élnek elsősorban a Délvidéken (Vajdaság) vagy Szlovénia muravidéki részén. (Már novemberben hazatér Jugoszláviából (bosszút állni) az a pártkáder-funkcionárius „foglalkozású”, 54 fős garnitúra, akik félelmükben a forradalom első napjaiban szöktek át a (zöld) határon. (Közülük 17 fő ÁVH-s.) Nagy Imre és társai kivégzése ellen Kádár „keresztapja” J. B. Tito jugoszláv pártfőtitkár élesen tiltakozik 1958 nyarán. Túlzónak és indokolatlannak tartja a halálos ítéletet. A vértől csöpögő kezű MSZMP első titkár, Kádár János megsértődik többszörös jótevőjére és mentorára. (A magyar miniszterelnököt ekkor Münnich Ferencnek hívják.) Kádár újra ellehetetleníti, jegeli a magyar-jugoszláv kapcsolatokat. Csak Tito népes küldöttség élén tett 1964-es budapesti látogatása alkalmával rendeződnek a két ország viszonyai. Ekkor egy új periódus kezdődik. 133
