Szalai Attila: A múltból jelen, a jelenből jövő. Széljegyzetek a magyar nemzeti demokrata ellenzék lengyel kapcsolataihoz a XX. század utolsó harmadában - RETÖRKI könyvek 23. (Lakitelek, 2017)
Hittel a szabadság ösvényén
A múltból jelen, a jelenből jövő ték fogvatartójukat. A kádári államtól való teljes anyagi, személyi, intézményi függés a függést elfogadók számára a nyugodt létet és biztonságot jelentette. Ugyanakkor a rendszer mindig gondoskodott arról, hogy megmutassa, mi jár az engedetleneknek, a lázongóknak: kitaszítás saját egyházukban, megaláztatás, belső emigráció, végső soron börtön. Az üldözés és kiegyezés hal ál tánca egyházában föl sem merülhetett a II. Vatikáni zsinat nyitása, a szabadabb szellem elterjesztése. A magyar egyház sajnos az egyetemes egyház szellemi és hitbeli folyamatainak peremére szorult.108 Mindez párosult a rendszer azon szándékaival, hogy az egyháziak kapcsolatait egy belső körre korlátozza. A társadalommal és ezen belül az értelmiséggel való kapcsolat, dialógus nem jött, nem jöhetett létre. így alakult ki egy kétséges értékű „keverék”: a II. világháború előtti korszak konzervatív-hierarchikus világa egyesült a Kádár-kor hamis realista, provinciálisán alkudozó egyházi világával. Az európai országok egy - kisebbik - részében, a katolikus egyház a tömegek egyháza. De Európa nagyobb részében, az egyház az elit egyházává vált, ahol konzervatív vagy liberális hitbeli felfogások párbeszéde folyik egymással és a szekularizált többséggel. A magyar egyháznak aligha volt a lengyelhez hasonlóan útja a tömegekhez, annál inkább lehetett volna az elitekhez. Ehhez azonban hiányzott az a szellemi megújulás, amely az egyházat a párbeszéd részévé teszi. A katolikus egyház nem tudott mit kezdeni a Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor, Pilinszky János, Rónay György, Juhász Ferenc, majd Balassa Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László Isten-képével. Keserűen írta Rónay a naplójába, amikor 1965-ös párizsi előadásával meghódította a nemzetközi katolikus közösséget: „Csak egy baj van az egészben: hogy végtére »légüres térben« vagyok, túszokra: annyira megkedvelték fogvatartóikat, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést rendeztek a rablók jogi védelmének költségeire. A szindróma lényege, hogy a túszok - és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában - szeretetet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántalmazás mellett a rab figyelmet, néha előforduló felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki van szolgáltatva neki, az élet-halál ura felette. A Stockholm-szindróma történettel kapcsolatban sok álhír keletkezett, a legelterjedtebb, miszerint egy volt túsz később el is jegyezte magát az egyik bűnözővel. (A szerző jegyzete.) 108 Lengyel László: Kiszabadulhat-e az államfogoly? A katolikus egyház az állam fogságában, In: Egyházfórum, 2014/1 92
