Kávássy János Előd: Mások szemével. A Magyar Demokrata Fórum az angolszász sajtó 1987-1990-es híradásaiban - RETÖRKI könyvek 22. (Lakitelek, 2017)
V. 1990 - Az első szabad választások győztese
Mások szemével Mint látjuk, Susan Viets 1990. február 17-i cikke a nyomasztó magyar gazdasági környezetben a választási hajrában az SZDSZ gazdasági programjára helyezte a hangsúlyt, miközben - számunkra itt közvetlenül kapcsolható példaként - 1990. február 27-én az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár dolgozóinak a Parlament előtti tüntetéséről tudósított. A budapesti és fehérvári gyár dolgozóinak - „akik azt állítják, ők az első áldozatai a Magyarországot fenyegető, a Szovjetunióval folytatott kereskedelmi háborúnak” - budapesti tüntetése - amelyen az ország háza előtti teret száznál több olyan busszal töltötték meg, amelyeket eredendően a KGST-n belüli exportra szántak - tud- ván-tudatlanul a jövőt vetítette előre. A buszok kivitelét, az összes rubel elszámolású magyar termék exportjával együtt a Németh-kormány állíttatta le, a kényszerű kormányzati lépést a magyar részről meglévő 1,5 milliárdos, nem konvertibilis rubelben elszámolt magyar kereskedelmi többlet indokolta. A megélhetését és jövőjét féltő, több mint 1 500 dühös Ikarus-dolgozó ugyanakkor azt követelte, hogy az exportengedélyeket azonnal állítsák visz- sza - lévén az 1989-es 10000-es szovjet irányú export (az éves 13000 darabos termelés legjelentősebb volumene) 1990-re már amúgy is megfeleződött. A Viets által a brit olvasóközönség elé tártak nagyon is ismerősek lehettek az Egyesült Királyság polgárai számára, hiszen a még ekkor is zajló Thacherite privatizáció generálta társadalmi anomáliákra emlékeztettek. Az emblema- tikus Ikarus buszok keleti exportjának leállítása, és az ebből fakadó riasztó létbizonytalanság ugyanekkor a magyar rendszerváltás (későbbi) húsbavágó valóságát jelenítette meg. E szempontból tekintve az MDF vagy az SZDSZ jövőbeni, a magyar társadalmat egészében és mélységében érintő, eltérő gazdasági elképzelései jóval átfogóbb és relevánsabb kérdést jelentettek, mint az antiszemitizmus két párthoz kapcsolt tárgyalása. Nem arról van szó, hogy a magyar zsidóság a holokausztot megélt generációi nem érezhették a - New York Times hasábjain is tárgyalt -magyar belpolitikába vegyülő felhangokat akár ijesztőnek is, hanem arról, hogy valójában nagyon is más világban léteztek, mint amelyből e félelmek (s az azokat tápláló rémségek árnyai) származtak; illetve, hogy az átalakulás valódi, milliókat érintő, elhúzódó krízisét nem a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetségének 1990 eleji, hol személyeskedő, hol ideologikus választási adok-kapokjának hangneme, hanem azok későbbi kormányzati működése (1990-1994,1994-1998) határozta meg. Visszatekintve egyértelmű, hogy a magyar privatizáció - integránsán kevéssé átgondolt, gyakran kapkodó, olykor dilettáns vagy éppen korrupt - de facto megvalósulása jóval fajsúlyosabb kérdéskört jelent, mint 134
