Kávássy János Előd: Mások szemével. A Magyar Demokrata Fórum az angolszász sajtó 1987-1990-es híradásaiban - RETÖRKI könyvek 22. (Lakitelek, 2017)
V. 1990 - Az első szabad választások győztese
Mások szemével a minden szempontból kétségbeejtő - a végletekig megosztott, kivérezte- tett, katonailag gyakorlatilag nivellált, már megszállt és újabb, szovjet invázióval fenyegető - helyzetben is felróható, hogy a kormányzó és hozzá még továbbra is hű köre miért nem tett vagy legalábbis próbált többet (a „mindent” itt egy igen felesleges szó lenne) tenni a magyar zsidóság megmentéséért,205 nem szabad megfeledkezni arról, hogy mind a tömeges deportálásokat, mind a későbbi ad hoc mészárlásokat a magyar társadalom egy jól körülhatárolható, nevesíthető, társadalmi és ideológiai szinten definiálható, és egyértelműen elítélt töredéke hajtotta végre. Ennek az egész 205 A két, az auschwitzi koncentrációs táborból megszökött rab, Rudolf Vrba és Alfred Wetzler beszámolója alapján 1944 április végén Szlovákiában készített úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv kapcsán - amelyben összefoglalták a táborban átélteket, így a tömeges gyilkolás tényét, méreteit, módszereit stb. - vannak, akik felvetik, miért nem cselekedett gyorsan és korábban Horthy Miklós kormányzó. A legkézzelfoghatóbb gyakorlati problémát az jelenti, hogy annak Éliás József református lelkész által 1944 májusának közepére elkészíttetett első magyar fordításaiból csak 1944. július 3-án jutott el példány a kormányzóhoz (özvegy Horthy Istvánná maga vitte fel a budai várba, és anyósa adta át Horthynak). Bár egyes források szerint lehetséges, hogy a kormányzó annak szövegét már korábban is ismerhette, kérdés, hogy ő maga ott és akkor képes volt-e azt tényként elfogadni. Az Endlösung, a nácik „végső megoldása” ma már közismert és cáfolhatatlan tény, de sokan elfelejtik, hogy az 1942 januárjában a Wannseekonferen- zen jóváhagyottakról maga Adolf Hitler mondta, hogy arról a náci vezetés maga közt se nagyon beszéljen. A hírek „valódiságának”, azaz hitelességének kérdése jellemzően ott volt mindenkiben, hiszen sokszor maguk az elszenvedők, a zsidóság képviselői sem hitték el az elborzasztó híreket. Az 1943. januári-májusi varsói gettófelkelés után Európa zsidóságának kevés kételye lehetett afelől, hogy a náci Németország milyen sorsot szán nekik. Ennek ellenére, Magyarország 1944. tavaszi német katonai megszállása után - immár közvetlenül a végső megoldás közelségében - a magyar zsidóság nem tanúsított fizikai ellenállást sem a német Gestapóval, sem a magyar csendőri alakulatokkal szemben. Ezen önviktimizáló magatartás hátterében épp azon pszichológiai csapda áll, amely a kétségbeejtő tények ellenére is valamely csalfa és életveszélyes reményt táplál-és kikapcsolja a zsigeri ön védő erőszakot. Az sem mellékes, hogy a zsidóság Horthyval kapcsolatot találni képes képviselői korábban maguk is azt kérték, hogy a magyarok ne provokálják a nácikat katonai akcióra/megszállásra, hiszen tudták, hogy azzal elkerülhetetlenül megkezdődik a magyar zsidók deportálása. Mindezek mellett azt is fontos kiemelni, hogy miközben az általam (is) idézett Tom Lantos beszédben - nyilván tudatosan - egyáltalán nem szerepel Horthy neve, a valóságban, értesülvén a Bakyék tervezte manőverről, 1944. július 3-án maga Horthy adott parancsot az ez ellen való katonai felkészülésre, és Koszorús akciótervét július 5-én késő este szintén maga a kormányzó hagyta jóvá. 132
