Lóránt Károly (szerk.): Az acélváros végnapjai. Hogyan semmisült meg húszezer ember munkahelye a Lenin Kohászati Művekben - RETÖRKI könyvek 20. (Lakitelek, 2017)
6. A rendszerváltás eszmei, politikai és személyi háttere
6. A rendszerváltás eszmei, politikai és személyi háttere A felsorolt problémák miatt a vállalati vezetők már az ötvenes években kezdeményezték a gazdaságirányítási rendszer rugalmasabbá tételét, ami az 1956-os forradalom után bizonyos mértékig meg is történt. A korábbi egyoldalú naturális mutatók helyett előtérbe került a vállalatok hatékony gazdálkodása. Ezt szolgálta egyebek között a központilag előírt tervmutatók csökkentése, a nyereségérdekeltségi rendszer bevezetése, a műszaki fejlődés gyorsítását szolgáló új vállalati alapok létrehozása, a racionálisabb gazdálkodás érdekében 1959-ben bevezetett új termelői árrendszer és több hasonló intézkedés. Bár 1957-től a gazdaság egy gyors növekedési pályára tért rá, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdaság extenzív növekedésének forrásai (például a mezőgazdaságból az iparba áramló munkaerő) kimerül. A növekedés extenzív tényezőinek kimerüléséhez való alkalmazkodást a politikai és gazdasági vezetés a gazdaságirányítás átfogó reformjával kívánta elérni. Az első ilyen irányú kísérlet a mezőgazdaságban történt. A hatvanas évek elején az újjászervezett mezőgazdasági szövetkezetekre kidolgozott reformtervek központi gondolata az volt, hogy az állam irányító szerepe ne közvetlen utasítások alapján, hanem gazdasági szabályozókon (árak, bérek, hitelek) keresztül érvényesüljön. Ezt követően - nem annyira gazdasági szükségszerűségből, mint inkább elvi meggondolásokból - került napirendre a gazdasági mechanizmus erőteljesebb megreformálása. Az MSZMP Központi Bizottsága 1964 végén határozatot fogadott el a gazdaságirányítási rendszer kritikai felülvizsgálatáról. A határozat szerint nem egészen egy év alatt „át kellett világítani” a gazdaság működését, majd 1965 végére el kellett készíteni a reform alapelveinek első tervezetét. Az előkészítést az MSZMP KB gazdaságpolitikai osztályának titkára, a volt szociáldemokrata Nyers Rezső koordinálta. Nyers kialakított egy közgazdászokból és funkcionáriusokból álló csoportot, amely „reformműhelyként” működött. Tagjai közül számosán részt vettek az 1954-es és 1957-es, elvetélt reformmunkálatokban. Többségük meg volt győződve arról, hogy a meglévő irányítási rendszer ésszerűsítése nem orvosolja a problémákat. A megoldást a piaci koordináció és a szocialista politikai és tulajdonosi rendszer egyesítésében látták. A munkálatok során Nyers és csapata tudatosan törekedett értelmiségi szakértők bevonására. A reformot tizenegy szakbizottságban dolgozták ki, amelyek külön-külön megvizsgálták a tervezés, a beruházások, az ár- és bérrendszer, a hitel- és pénzpolitika, a KGST-együttműködés kérdéseit. 87
