Lóránt Károly (szerk.): Az acélváros végnapjai. Hogyan semmisült meg húszezer ember munkahelye a Lenin Kohászati Művekben - RETÖRKI könyvek 20. (Lakitelek, 2017)
3. A magyar vaskohászat jövője
A rendszerváltás hatása a magyar iparra... acélgyártást döntően csupán a hazai feldolgozóipar speciális szükségletének mértékéig szabad és kell támogatni, mert közvetlen exporttal - a gazdaságos gyártás feltételeinek megszüntethetetlen hiánya miatt - soha nem lehetünk versenyképesek. Komoly figyelmet érdemelne a diósgyőri nemesacélgyártás megvalósítási lehetősége. Ez esetben a DV-ben és Ózdon maradna a hagyományos szerkezet, amelynek termék-összetételét döntően a hazai felhasználók igényéhez kell igazítani. Diósgyőr-Vasgyárban ma még megvannak egy korszerű üzem alapvető berendezései, az üzemcsarnokok, az infrastruktúra, a szükséges tudományos bázis és a képző intézmények. Olyan komplex fejlesztési programra lenne szükség, ahol a kormányzati és városirányítási szervek hatékony támogatásával, egy regionális fejlesztési program keretében az érintett nagy hazai vállalkozások bevonásával létrehozható lenne egy 500 et/év kapacitású nemesacélgyártó társaság. Ennek kiemelt feladata a hazai nemesacél igény kielégítése lehetne. Felvetődik a diósgyőri nemesacélgyártó berendezések ISD Dunaferr Zrt-be, vagy az Ózdi Acélművek Kft-be, esetleg Kassára történő áttelepítése is. A szükséges üzemek áttelepítési és fejlesztési költsége, a komplex infrastruktúra kialakítása, feldolgozó bázisok kialakítása, a szakemberellátás biztosítása jelentős anyagi és szellemi erőforrást igényelne. Ma még a meglévő nemesacélgyártó berendezések (Kombinált Acélmű, Nemesacélhengermű, Kovácsmű stb.) Diósgyőrben vannak, a Miskolci Egyetem, a szakképző iskolák, képző intézmények biztosítani tudnák a szakemberellátást, a piaci és partnerkapcsolatok is felújíthatok. A termelési struktúra jelentős átalakítása, a jövő hazai kilátásai indokolnák a szakma tulajdonosi és irányítási szerkezetének átalakítását is. A hazai speciális iparfejlesztési szempontok (gépipar, járműipar, haditechnika stb.) indokolná, hogy a magyar állam minél nagyobb részesedéssel, és ezáltal befolyással rendelkezzen a vas- és acélipar itteni vagyonában. Kívánatos az lenne, hogy az új nemesacél-bázis - mint stratégiai üzem - teljesen állami tulajdonban legyen. Kedvező nemzetközi tapasztalat és 1945-ig a magyar gyakorlat is alátámasztja az alapanyaggyártók és a meghatározó felhasználók szorosabb szervezeti, érdekeltségi kapcsolatának fontosságát. Hazánkban például a MA VÁG és benne a diósgyőri állami vállalat ilyen szervezetként dolgozott. Negyed század rombolása után időszerű lenne új életet lehelni a magyar iparba, amelynek a korszerű alapanyagellátás egyik pillére lehet. 38
