Lóránt Károly (szerk.): Az acélváros végnapjai. Hogyan semmisült meg húszezer ember munkahelye a Lenin Kohászati Művekben - RETÖRKI könyvek 20. (Lakitelek, 2017)
III. melléklet: Dokumentumok a Lenin Kohászati Művek történetéből 1983-2013
III. melléklet Dokumentumok E dokumentumok Drótos Lászlónak, a Lenin Kohászati Művek 1982-1988 között volt vezérigazgatójának a borsodi acélipar érdekében folytatott három évtizedes (1983-2013) küzdelmeiről adnak áttekintést, amely az új gazdasági mechanizmus elveihez való alkalmazkodási problémákkal kezdődik, a rendszerváltást követő fokozatos felszámolás elleni intervenciókkal folytatódik és végül a felszámolt iparvállalat területének hasznosítására vonatkozó javaslatokkal fejeződik be. Az időszak kezdetét, a nyolcvanas évtizedet, a nagy iparvállalatok és az új szellemű gazdaságirányítás közötti konfliktusok jellemezték. Az 1968-as mechanizmusreform óta ugyanis a gazdaságirányításban egyre erőteljesebbé vált az a szemlélet, hogy nincs szükség központi gazdaság- és ezen belül iparpolitikára, mert a szerkezeti változásoknak piaci hatásokra kell végbemenniük, központilag nem is lehet megítélni, hogy mit kell fejleszteni és mit nem, azt a piacnak kell eldöntenie. Hiába volt jól ismert az akkor fejlett ipari országok, akár az Egyesült Királyság, akár Németország, legutóbb pedig Japán felzárkózása, amelyek mind az állam erőteljes beavatkozásával (Hajózási Törvény Angliában, védővámok Németországban, a Technológiai és Ipari Minisztérium - MITI szerepe Japánban) történtek, a gazdasági liberalizmus eszméi által egyre inkább megfertőzött hazai gazdaságirányítás nem volt hajlandó gazdaságszerkezeti (iparpolitikai) problémákkal foglalkozni. A szemléletváltozás nem csak az új mechanizmusból fakadt, hanem abból is, hogy a gazdaságirányítás szereplői a generációváltás során fokozatosan lecserélődtek. És míg korábban a gazdaságirányítás alapvetően vállalati tapasztalatokkal rendelkező szakemberek, sok esetben mérnökök kezében volt, a nyolcvanas évtizedtől egyre inkább a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett - főleg pénzügyi képzettségű - közgazdászok foglalták el az irányítási posztokat, akiknek nem csak, hogy nem volt vállalati tapasztalatuk, hanem egyenesen utáltak is az általuk nem értett vállalati szintű problémákkal foglalkozni. Emiatt a vállalatok (vagy az Ipari Minisztérium) részéről kiinduló kezdeményezésekkel nem tudtak mit kezdeni, általában figyelmen kívül hagyták azokat. A gazdaságirányítás középpontjába a szabályozók ilyen-olyan (szabad ötletelés alapján történő) változtatása került, amely a nyolcvanas évtizedben szinte folyamatos tevékenységgé vált évközben is változtatva azokat, lehetetlenné téve a vállalatok előrelátó gazdálkodását.1 1 Az itt elmondottak személyes tervhivatali tapasztalatokon alapulnak - Lóránt Károly. 149
