Elek István - Lezsák Sándor - Márton Gyöngyvér (szerk.): Írók az Írószövetség történetéről (1982-83) jegyzőkönyv - RETÖRKI könyvek 18. (Lakitelek, 2016)
3. nap
írók az írószövetség történetéről (1945-57) olyan dologra szeretnék figyelmeztetni, ami - úgy hiszem - fontos, ami végre magyarázza azt a felszólalást, vagy rövid beszámolót, ami az elmúlt viták végén hangzott el tőlem. Részben pedig válasz Berecz elvtársnak egy megjegyzésére. Én annak idején olvastam a Togliatti-cikket, amit most itten suty- tyómban újra átnéztem, és mindenképpen azt szeretném megemlíteni, hogy ebből valami nagyon fontos hiányzik. Én is szeretem és tisztelem Togliattit, de úgy érzem, hogy ebben a tanulmányában nem sikerült a dolgoknak a lényegére rátapintania. Tudniillik a magyar íróknak a szerepét ebben az időszakban Togliatti úgy elemzi, mint egy visszahatást a kultúrpolitikának bizonyos dogmatikus, szektariánus intézkedéseire. Kiindul abból a bizonyos 1955-ös memorandumból, amelyet még mértéktartónak és megalapozottnak tekint, és ennek a memorandumnak az elemzése és megítélése után tér rá azután az Irodalmi Újságra, illetve az íróknak az 1956-os szerepére. Lényegében figyelmen kívül hagyja, hogy az írók magatartását nem egyszerűen kultúrpolitikai hibák determinálták, hanem elsősorban politikai hibák. Tehát azt, hogy az írók magatartása nem bizonyos kultúrpolitikai visszásságokra adott válasz volt, hanem ama politikára adott válasz, amelyet a Rákosi-féle kormányzat gyakorolt Magyarországon 1949-től, vagy 1948 közepétől egészen az 1950-es évek közepéig. És ez a figyelmen kívül hagyás, ennek a folyamatnak és ennek az eseménysorozatnak a figyelmen kívül hagyása - az én érzésem szerint - eltorzítja azt a képet, amelyet Togliatti az eseményekről ad. És erre vonatkozólag szeretnék egy mondatot is idézni Togliattinak a tanulmányából. A magyar szövegnek a 33. lapján olvasom a következőt: „Ha azonban az előttünk fekvő kivonat agitációja a maga valóságában tükrözi, és ha például a Rajk-temetésre gondolunk, erre a hátborzongató, képtelen, felzaklató gyászparádéra, melyben az általunk jelzett negatív elemek a maguk teljességében mutatkoztak meg, kénytelenek vagyunk azt mondani, ha ez a csoport nem akart lázadást kirobbantani, akkor a legnagyobb felelőtlenségről tett tanúbizonyságot.” Most nem is arra gondolok, hogy itt van egyfajta tévedés, tudniillik a Rajk-temetésnek a szónokai nem az írószövetségnek vagy az irodalmi életnek a képviselői voltak. Az én emlékezetem szerint Apró Antal, Münnich Ferenc, Szalai Sándor és Szász Béla tartották a Rajk-temetésen a búcsúbeszédeket, hanem arra gondolok, hogy itt voltaképpen egy következményt általánosít, egy következményből indul ki, és nem abból, ami létrehozta ezt a következményt. Az én számomra nem a Rajk-temetés volt hátborzongató, képtelen és felzaklató, hanem a Rajk-per. Az, ami a Rajk-temetés- hez vezetett. Tehát az eseményeknek és a Rajk-temetésen elhangzott 222
