Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
Válogatás a sajtóvisszhangból (Köpeczi Béla, Fekete Sándor, az Elnökség levele, a Beszélő kommentárja, Szerdahelyi István írása, kilépők levelei)
Válogatás a sajtóvisszhangból IRODALOM ÉS POLITIKA. A felszólalások gondolatmeneteinek egy újabb vonulata azt a látszatot akarta kelteni, mintha a konfliktusokban az írótársadalom - vagy az írószövetség - egésze állna szemben „a politikával”, „a hatalommal”. Már Eörsi István arról beszélt, hogy egy ideje olyan helyzet alakult ki, hogy „egyik oldalt áll az írószövetség, másik oldalon a kulturális politika”, melynek a szövetségben nincs „belső képviselete”; ennek hiányában nem rendelkezik olyan felelős és tekintélyes emberekkel, akik egy nyilvános vitában mellé állnának, tehát e politika részéről „a vita helyett a szankciók állnak készen” csupán. S jóllehet Mészöly Miklós azt javasolta, tegye félre a közgyűlés a múlt sérelmeit egy kedvezőbb helyzetben lefolytatható vitáig, azt is hangsúlyozta, hogy „az örök irodalom hátán mindig is púp volt és púp marad az úgynevezett politikai felügyelet szisztémája”, s tragédia, hogy a „mi kis tyúkólnyi játékterünkön” „a politikai és a szellemiirodalmi szféra között - strukturális és történelmi okokból - adminisztratív intézkedéssel folyton mélyíthető szakadék tátong”. Élesebb formában fogalmazta meg ezt a szembeállítást Fekete Gyula, amikor azt állította, hogy a „hivatalbeliek íróundorával, irodalomundorával” szemben az írók „itt mindnyájan - mindnyájan - a társadalmi igazságosság hívei”, s zárómondatát is így hegyezte ki: „Okosabb politika kellene”. A politika - fogalmazzunk így - nem kielégítő voltával állította szembe az írói hivatást Csoóri Sándor is, mondván, e közgyűlésen „megértette véglegesen”, hogy „ha az írók nem hajlandók a kiszolgálásra, nem partnerek”. Úgy vélte, e politika az oka annak, hogy „nincsenek nagy egyéniségeink, hogy szinte Illyés volt az utolsó, Goethéhez hasonló alkotó”, s hogy ő maga sem tudja kiteljesíteni írásművészetét: „Évtizedek óta gyötör a kétség, ha én a körülményeim miatt kevesebbet fejezhetek ki koromból, mint az elődeim a magukéból, már elkövettem a bűnt, a földi múlás bűnét.” Kétségesnek találta, hogy politikai garnitúránk alkalmas lenne a reformok megvalósítására, mondván, „az igazi haszonélvezők egyetlen rendszerben sem voltak merész újítók és nem is lesznek soha” - „hol vannak az újításra érzékeny politikusok? Ha csak három van belőlük a hatalomban, akkor egy sincs”. Kijelentette: ha valóban kibontakozott volna nálunk a reform, „nem sodródtam volna semmilyen ellenzékbe”. A vitatott politikai kérdésekben pedig - megvallom, számomra eléggé homályos módon - a politika racionális igazságaival az írók érzelmi hozzáállását szegezte szembe: „hiába van a politikának racionálisan egy csomó dologban igaza, ha ez az érzelem hiányzik. így nem 329
