Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
Válogatás a sajtóvisszhangból (Köpeczi Béla, Fekete Sándor, az Elnökség levele, a Beszélő kommentárja, Szerdahelyi István írása, kilépők levelei)
A másik Magyarország hangja lehet. Tehát gondolja meg a politika is, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy kinek van elvontan igaza, hanem hogy ezek a dolgok milyen érzelmeket érintenek. Mert az is nemzeti vagyon, nemcsak a föld, nemcsak az anyag.” Ha e ponton eléggé megfoghatatlanná vált volna, miként lehetne az igazságra rátalálni, Sánta Ferenc annál világosabban fogalmazta meg igényeit. Leszögezte, hogy a politika és az írótársadalom együttműködését az gátolja, hogy a kormányzatban konzervatív erők tevékenykednek, olyan emberek, akik „régi, visszahúzódó nézeteket képviselnek, és legfőképpen nem ismerik a magyar írótársadalomnak a magyar nemzet életében betöltött szerepét. Szeretném felhívni a jelenlevő vendégeinknek is a figyelmét - mondta a felszólaló ha nem fordult volna meg a fejükben, hogy Magyarországon egyetlen olyan hosszú hagyományokkal rendelkező szervezet vagy társaság van, amely olyan hosszú politikai tapasztalattal rendelkezik, amely jogot ad neki arra, hogy végtelenül bízzon önmagában és abban, hogy igenigen kevés lehetősége van a tévedésre, amikor a nemzet dolgaiban ítélni próbál; ez az íróknak a társasága, amely közel kétszáz év tapasztalatait itt őrzi önmagában, tévedhetetlenül felhalmozva a politikai tapasztalatot és tudást”, s „ilyen értelemben érdemel tiszteletet, tiszteletteljes meghallgatást minden felvetésre a nemzet sorsát illetően”. Politikusokkal való találkozásainak emlékeit felidézve később azzal is kiegészítette: „Kérem szépen, ezek a miniszterelnökök nincsenek már sehol, a szegény miniszter sincs már sehol. Nagyon sok minisztert, nagyon sok politikust láttunk már, ti is fogtok látni, jönnek-mennek, jól vagy rosszul elvégzik a dolgukat, de ez a nemzet és az író marad.” Más felszólalásokból viszont úgy tűnt ki, az írószövetség nem lehet a maga egészében ily kizárólagos birtokosa a politikai tévedhetetlenségnek, s a szónokok hiába sulykolják tagjaiba, hogy egységesen állnak szemben „a politikával” - lévén maga is megosztott. Mint említettem már, Hubay Miklós „vérre menő” vitákat idézett fel; Ördögh Szilveszter részletesebben számolt be ezekről: szerinte a szövetségben jó ideje „nyílttá lett a bizonytalanság, a gyanakvás egymás iránt”, „megkezdődtek a bojkottok, az elfordulások. És az udvariaskodó képmutatások. Szövetségünk etikája etiketté üresedett”. Az egység belső feszültségektől repedt meg, „és úgy tettünk mégis, mintha kívülről fenyegetné valami otromba kő...” A külső fenyegetettség látszata pedig ahhoz a manipulációs stratégiához kell, amelyet Kardos G. György jellemzett, rámutatva, hogy e közgyűlésen sokan azért tartózkodnak a felszólalástól, mert az ember „óvatlanul is 330
