Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
Válogatás a sajtóvisszhangból (Köpeczi Béla, Fekete Sándor, az Elnökség levele, a Beszélő kommentárja, Szerdahelyi István írása, kilépők levelei)
Válogatás a sajtóvisszhangból A FELÜLRŐL VEZÉRELT SZENNYÁRADAT. Mint már jeleztem, a közgyűlés légkörét felizzító hozzászólások egyikét Fekete Gyula, az író- szövetség alelnöke tartotta, aki szerint „végleges immár, hogy népesedési csődbe zuhant az ország. Évtizedről évtizedre mélyülő csődbe, ameddig a kompjuterek ellátnak a jövőbe”, és „sehol a világon nincs ehhez hasonlítható” pusztulás. Ez „egzakt módon mérhető. Az erkölcsi csődje viszont mérhetetlen, és jórészt, mint követelmény, fenyegeti - ahogy én látom - a gazdaságot és a kultúrát is a csődveszély”. Az írók „segítőkész, tiszta szándékú” fellépéseire pedig „a politikától azt az egyetlen választ kaptuk, hogy »coki«, »kuss«. Lenacionalistázzák azt, aki sokallja „az országra zúduló tengernyi kultúrszennyet, a fiatalság züllesztését, a »dolce vita« szédült reklámját, a kultúrmunkások ízlésterrorját a rádióban s egyebütt”, „a disszidenskeltetőket és előneveldéket’’. „Voltaképpen nem tudok olyan országról sem Nyugaton, sem Keleten, ahol ilyen központi felső vezérléssel, ilyen monopóliumok birtokában, ennyire minden kritikától is megoltalmazva zúdulna a népre a kultúrmocsok, mint nálunk” - állította a felszólaló, hozzátéve, hogy a valódi nyugati és keleti értékeket viszont nem vesszük át: „a mi szűrőnk sajátosan kontraszelektív”. „Sokan vagyunk pedig, akik együttérzéssel figyeljük azt a Szovjetunióban megnyilvánuló, nagyon rokonszenves törekvést, küzdelmet, erőfeszítést a megújulásra, s egyre-másra találkozunk valami lappangó ellenhangokkal, épp káder körökben. Ezek egy kézlegyintéssel vélik elintézni az egészet: »itt nem lesz szovjet koreográfia, mi ezen már húsz év óta túl vagyunk«”. Úgy ítélte meg, a politika nemcsak a fertőző kultúrszenny-áradat „halálos adagjával” mérgezi a nemzet szervezetét, hanem e mérgezés „ellenanyagait, a fehérvérsejteket is irtják. Lásd Tisztatáj, Csurka”. Ehhez a helyzetértékeléshez kapcsolódott később Tornai József, azt állítva, a költészetet elsodorja a kommersz szórakoztatás özönvize, mert „az állam azt tervezi, fokozatosan csökkenti a könyvkiadás támogatását, csak néhány különleges célra ad tőkét - s ez az új videókazettás, limonádéregényeket, bűnügyi történeteket habzsoló, jómódú népség nem áldoz pénzt a költészetre. Nem is tudja, mi a költészet.” Fekete Gyula hozzászólása nehéz helyzetbe hozta azokat, akik e közgyűlésen komolyan veendő nézetcserére számítottak. Nem mintha gondolatmenetét nehéz lett volna pontról pontra cáfolni. Köpeczi Béla könnyen mutathatott rá, hogy jóllehet a szórakoztatás iránti tömegigények növeke325
