Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
Válogatás a sajtóvisszhangból (Köpeczi Béla, Fekete Sándor, az Elnökség levele, a Beszélő kommentárja, Szerdahelyi István írása, kilépők levelei)
A másik Magyarország hangja A CSURKA-ÜGY ÉS A TISZATÁJ-ÜGY. A jelzett feszültségek fő oka két hivatalos intézkedés volt: a kulturális kormányzat Csurka István írót meghatározatlan időre eltiltotta a hazai publikációs fórumokon való szerepléstől, a Csongrád megyei pártbizottság és tanács pedig úgy döntött, hogy a Tiszatáj című folyóirat élére új szerkesztőket állít. E két tény több, a kormányzatot bíráló felszólalásban igen nyomatékos hangsúllyal szerepelt, az alábbi összefüggésekbe állítva. Fekete Gyula - később részletesen idézni fogom, miként - úgy találta, hogy fertőző kultúrszenny-áradat mérgezi nemzetünk szervezetét, s a Csurka István, illetve a Tiszatáj szerkesztői ellen irányuló lépések azt bizonyítják, hogy a politika még e fertőzés „ellenanyagait” is irtja. Köteles Pál azt állította, annak oka, hogy a Tiszatáj „megkapta azt, amit megkaphatott”, az volt, hogy „felvállalta 16 millió magyar gondját, de ugyanakkor gondja volt arra, hogy szomszédságunkban, pontosabban a velünk együtt lakó népek irodalmával, a szellemi élet gondjaival megismertesse a magyar olvasót. Egyetlen más magyar folyóirat gyakorlatában sem tapasztaltuk ezt.” Egy Kiss. Gy. Csaba által felolvasott levél, amelyet 114 író, tudós és művész írt alá, s a Központi Bizottsághoz és a Miniszter- tanácshoz intéztek, hogy „megdöbbenésüket és felháborodásukat” fejezzék ki a Tiszatáj szerkesztőivel szembeni eljárás miatt, azt állította, hogy a lépés ellentétes volt nemcsak a demokrácia és a szocialista kultúrpolitika alapelveivel, hanem „az országgyűlés által éppen ez időszakban elfogadott sajtótörvény” szellemével is, és annak jele, hogy „úgy látszik vannak a hatalom hivatali szervezeteiben olyan személyek, akiknek vagy más céljaik vannak, vagy rosszul sáfárkodnak a rájuk bízott hatalommal”. Ilyen beállításban ezek az ügyek „buta és brutális provokációnak” (Sánta Ferenc) tűntek fel, amelyeket - Buda Ferenc felolvasott levele szerint - az irodalompolitika „hatalmas hálószaggató gólt rúgott a tulajdon kapujába”, s amelyek - Albert Gábor szerint - olyannyira sértik a nemzet önérzetét, hogy még a népszaporulat csökkenésével is összefüggésbe hozhatók. Természetes, ha az író indulatosan kapja fel a fejét, amikor publikációs tilalomról hall, s általa kedvelt szerkesztők levélváltásáról értesült. (Összehúzza szemét ilyenkor a másik szerkesztő is.) A tények azonban tények: a sérelmezett intézkedéseknek semmi közük nem volt a felszólalók által említett indokokhoz, s ezt ők maguk is jól tudhatták. A Tiszatáj szerkesztőségét az utóbbi időkben különböző közléspolitikai hibák - s korántsem „szennyhullám” elleni fellépés vagy a nemzetiségi magyar irodalom ügyé322
