Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
Válogatás a sajtóvisszhangból (Köpeczi Béla, Fekete Sándor, az Elnökség levele, a Beszélő kommentárja, Szerdahelyi István írása, kilépők levelei)
Válogatás a sajtóvisszhangból tosítja a politikai vezetés és az írószövetség partneri kapcsolatának helyreállítását, „a dialógus új életre galvanizálását”, ahogy egyik, mentalitását színvonalasan képviselő kollégánk kifejezte magát a közgyűlésen. E reménykedésre az is jogot adott, hogy - több oldalról szerzett s ezért hitelesnek elfogadható információk szerint - maguk a győztesek elismerték az első rögtönzött választmányi ülésen, hogy „túlgyőzték” magukat. Sőt, még koop- tálási tervek is szóba jöttek, nyilvánvalóan a politikai vezetés kiszámítható reagálásának enyhítése végett. A tényleges választásnál azután megint a ki- rekesztési és egyeduralmi irányzat kerekedett felül: a tisztségviselők, és elnökségi tagok tekintélyes részének megválasztása bebizonyította, hogy a Választmány zöme olyan útra kíván lépni, amely nem a partneri viszony helyreállítása, hanem egy irracionális politikai kaland felé vezet. Mivel a sarzsi nélküli írószövetségi tagnak semmiféle befolyása sincs az egyszer már megválasztott tisztikar munkájára, legfeljebb két és fél évenként füstölöghet egyet, nincs rá okom, hogy a várható politikai színjátékokhoz írószövetségi tagként statisztáljak. Távozásomat nem blöffölő fenyegetésnek tekintem, mint tette azt a volt és jelenlegi elnökségnek is egyik tagja, aki világgá kürtölte kilépését, azután maradt. Én mindenféle nemzetközi hírverés nélkül, de nemcsak szavakban, hanem de facto elhagyom az írószövetséget. Kiléptem már fontosabb szervezetekből is, amikor úgy éreztem, hogy meggyőződéssel nem maradhatok azok tagja. Érdemi változásnak kellene bekövetkeznie az írószövetségi vezetésben ahhoz, hogy kérjem a visszavételemet. Búcsúzóul először egy félig-meddig magánügyről. A lelépett választmány többsége (gyakran persze, csupán az a kisebbség, amely az egész napos disputák után a helyszínen maradt) az elmúlt években nem egyszer tiltakozott különböző írói sérelmek ellen. Függetlenül maguktól az esetektől, amelyek persze nem értékelhetők egyformán, a tiltakozás emberi jog. Nekem gyakran mégis eszembe jutott, hogy e merész kontesztálók az én esetemben, mondjuk inkább, eseteimben, egyszer sem tiltakoztak. Pedig lett volna alkalmuk. Most nem beszélek túl régi dolgokról, sőt arról sem, hogy '66-ban vagy '70-ben milyen „eseteket” kínáltam nekik a kiállásra - megértem, hogy azokban az időkben még nem virult ki a tiltakozó hajlam a mai ellenzék akkor igen csendes résztvevőiben. Sérelmeimmel egyébként sem házaltam, nem vertem nagydobra őket s lehet, hogy a mai kontesztálók zöme nem is hallott róluk. De amikor 1974 tavaszán, s nem véletlenül épp Aczél György más munkakörbe kerülése után, „technikai okokból elhalasztották”, 309
