Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja megint, nehogy kísértésbe essem egy kis polémia erejéig. Ma reggel, amikor mégis visszatértem, abban reménykedve, hogy mások is tartják magukat az elnöki intelemhez, egy felszólalás, mint az Új Tükör cikkíróját, mégis csak ad hominem érintett. Nem vallom a közmondást, amely szerint szégyen a futás, de hasznos, ezért kértem szót. Nem személyes megtámadtatás címén, mert nincs nevetségesebb annál, mint amikor az emberek, mi több, értelmiségi emberek, írók, a másik írót vagy a minisztert, a párttitkárt csepülik, de ha nekik csak fele hangerővel válaszol bárki, akkor személyükben támadták meg őket. (Taps.) A személy és a nézet komoly embereknél összefügg. Ha a nézetem nem tetszik, nyugodtan bántsák e nézetem forrását, személyemet is, állok elébe, amíg felelhetek. Csurka István néhány hónapja azt üzente nekem levélileg, vagy tán régebben egy kicsit, amikor épp feljelentőnek nevezett egy cikkében és a cikk közlését kérte, azzal agitálva, hogy mutassuk meg, férfiak verekszenek itt, nem pondrók. Férfiasságom ilyen bizonygatására még nincs szükségem. De természetesen megjelentettem Csurka írását, elvi okokból. S elárulom itt, készséggel közölném a többit is. Vagyis kertelés nélkül kimondom, nem helyeslem a Csurka Istvánnak kirótt szilenciumot. Én azt szeretném, hogy ő itthon írjon, és ne a Szabad Európából és a Nemzetőrből üzengessen haza. Ennek érdekében az idén arra is kész voltam, ami talán nem gyakori nálunk, hogy egy dolgozatát, amely a párizsi Irodalmi Újságban jelent meg, fakszimilébe betegyem az Új Tükörbe, hogy vitathassam azt a dolgozatot. A megjelenés után véve észre, hogy az Irodalmi Újságból kifotózott oldalon, ami jobb papíron volt, két kis érme is látszik, amelyik Nagy Imrét és Maiéter Pált akarta ábrázolni. Dicséretet nem kaptam a közlésért, de akkor is úgy gondoltam, hogy az igazi vitához két fél kell, a másiknak is meg kell szólalnia, és én nem vitatkozhatom rendszeresen olyanokkal, akiknek nem áll módjukban ellenvéleményüket kifejteni. A közlés után áradtak a meglehetősen fenyegető levelek. Az egyik oldalon névtelen hősök megjósolták, hogy a következő lincseléseknél én is sorra kerülök, a másik oldalon viszont sajnálattal állapították meg, hogy kár volt engem olyan hamar, potom négy és fél év után szabadlábra engedni. Ez jó pozíció, ezt szeretem. Ilyen megalkuvásra hajlamos harmadikutas vagyok hosszú évtizedek óta. A Sztálin képe alatt kínvallatással szórakozó urakat éppúgy nem szívlelem - hajdani urak kínvallatása szerencsére ma már nincs -, mint a Köztársaság téri lincselőket, akik szerencsére szintén nincsenek - nálunk. Utólag úgy látszik, Csurka is megbánta, hogy Irodalmi Újságos írá254
