Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A közgyűlés jegyzőkönyve A gyermek meghalt. Egy napig élt. Húsz éve történt. Akkor egyszerre javította a születési százalékot és egyszerre rontotta a halálozási arányt. Nekem örök seb a hiánya, álmodok vele. A fiam volt. Ezért különös megrendüléssel hallgattam tegnap Albert Gábor szavait. Az író történelmi jajdulására gondoltam és a magam jajdulására. De a történelmi látomás valamennyiünket kísért. Ezekről tudunk mindannyian, én is tudok róla nemcsak Albert Gábortól, nemcsak másoktól, hanem tőle: a történelemtől. Ettől a nádpálcás tanítóbácsitól, aki alaposan elvert engem, bennünket, mindannyiunkat, akik itt jelen vagyunk, és még többeket is. Elvert, sarokba állított, elvert országostul, sorsostul, Európástul. Hiába próbáltuk körbe vágni nagy ravaszul, gyerekszívvel, kétségbeesett kényszerrel a pálcát, hogy majd ütés közben eltörjön, s ne fájjon annyira az ütés. Ez a tiszta szívű sandaságunk, amely önvédelem volt, butácska, csak még jobban megbosszulta magát. Mert új pálcát kellett vágnunk magunknak a régi helyébe, erőset, megbízhatót, amellyel sokszor lehet sújtani. S magunknak kellett a másik helyett a tanító bácsi kezébe adnunk, hogy aztán derekasan, az iskolapadra fektetve, ahol tanulni kellett volna a történelmi leckéket, megkapjuk a magunkét. Mindannyian! Azok is, akik itt fönn ülnek, és azok is, akik velem szemben. Igen, mindannyian. Megrendített és szorongat az évszázados - nem tudom, hány évszázados, ki tudja pontosan megmondani? - magyar tunyaság, jajdulás, pálcakörbevágás, folyton ez, folyton csak ez! Fogyunk - mondták többen. Tudom, nekem is gyertyát kellene gyújtanom a fiamért, meg is gyújtom, de úgy érzem, hogy ez egyúttal valamihez hozzájárulás is nekem, holott nem nyújtom be a számlát érte. Fogyunk, de még előbb szennyeződik a lélek, romlik a lélek. Még előtte? Dehogyis; egyszerre! Mindenkié! Lehet, hogy észre sem vettük. A politikusoké, az íróké. Talán ehhez éppen elegen hozzájárulnak, amikor csak lehet. Bizonyos, hogy én is, és ha ezt tettem, mondják meg. Ne tegyünk úgy, mintha hiúságból, gőgből nem segítettük volna azt, amit most másokra fogunk, mert ez nem igaz. És ne tegyünk úgy, mintha itt a teremben ne lennének ennek az erőnek a tudatos segítői... Igen, írók! Barátaim! Fogyunk, gyengülünk, gyengül a kormány, a párt is. Ők sem más országban élnek. Gondolom, fogy; ha úgy tetszik, a hatalom rokona, ismerőse, testvére, unokája. A nagy egészben nincs teljesen elkülönülő sors, nincs külön kényszer. Csak az érzékelők másfajták, törvényszerűen! És talán kell is, éppen az említettek miatt, hogy mások legyenek, 245
