Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja hiszen a jajgatás még sohasem lett nemzeterősítő, öntudatnevelő erővé. Sem a panasz, sem a kormány folytonos elmarasztalása. Szép, méltóságos Zrínyi kirohanása, példa is, ám kétféle példa! Egyrészt a biztos pusztulásé, másrészt figyelmeztetés: hogyan lehetett volna másként, hogy a vár se vesszen el. A csata bár olykor elveszhet, de a háború megnyerésére maradjon esély. Mi ne csak a kocsmai verekedésekben, a kertek alatti duhaj kodásokban győzzünk, miközben az egész elvész! Fogyunk - mondják a makacs számok, a számítógépek. Pontosak. A gyermek meghalt, ezzel kezdtem. Az enyém volt. Elnézést kérek azért, hogy személyes, megható statisztikával jövök, de épp azért minden egyes mondat biztosan igaz. A harmadik gyermekem lehetne. így különösen érint ez a szentséges, országos látomás. A fiú egy napig élt. Akkor még nem tudtuk a halál, a koraszülés okát, noha a legelsőt elvesztettük, mert a főbérlő nem engedélyezte a gyermeket. Majd később - gondoltuk. Aztán megszületett az első. Koraszülött lett: nagyothalló mostanáig, de él. Értelme, szíve tiszta. S igen, akkor jött a következő, aki csak egy napig élt. Mit mondott az orvos? Azt kérdezte: „Nem volt terhességmegszakítás?” - „De volt” - mondtuk. „Akkor az lehet az ok.” Vagyis a becsületes szót-tartás a főbérlővel szemben! De hát élni akartunk Európában; Magyarországon, előbb a Rumbach Sebestyén utcában, majd a Bajcsy-Zsilinszky úton. Becsületesen elkapartattuk, tehát a legelső megszületendőt. Nem tudtuk, hogy a következők egyikének a sírját kaparjuk. A gyermek egy napig élt. Én még láttam élve, délelőtt a Szabolcs utcai kórházban, délután meghalt. Végigsírtam a várost, nagy csuklásokban jött rám a zokogás, beálltam az összes kapualj sötétjébe, hogy ne lássanak, a Szabolcs utcai kórháztól a Bajcsy-Zsilinszky útig gyalogolva. Én még láttam élve. Mint magamat, mint az országot... Berzsenyi szavaival élve, a mi kis gyönge testünket, amely csak úgy állhat meg, ha ész és erkölcs párhuzamosan és következetesen vigyázza. Az ország sorsa megtestesül valamennyiünkben. Igen, valamennyiünkben - az ellenségekben és azokéban is bizonnyal, akik jelen vannak: mesterségesen vagy öntudatlan megjelölt népiek, urbánusok, párttagok, párton kívüliek, dunántúliak, tiszántúliak, alföldiek, kálvinisták... Nincs külön hajója senkinek a medence közepén, nincs külön garancia az úszásra, semmiféle „megúszásra.” Nem írók, értelmiségiek kiváltsága, dolga-sorsa mindez, amiről szóltak mások és szóltam magam is, hanem mindannyiunké. S 246