Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja S itt meg kell állnunk egy pillanatra. A megfelelő fórumok hiánya az egyik legnagyobb baj. A kiszorítás az egyik legnagyobb baj. Ez magyarázza szerintem nagy mértékben a Bibó-emlékkönyvet, ez magyarázza nagy mértékben a monori találkozót is, mert ha Szárszón a megfelelő találkozó létrejöhetett volna, akkor az irodalom emberei közül többen nem is gondoltak volna monori találkozóra, vagy nem vettek volna részt rajta. A Csoóri-természetű írók nem feltűnni akarnak, életművük bizonyítja, hogy nincs szükségük a feltűnésre, hanem segíteni szeretnének, részt venni a gondok megoldásában. A magyarság, a szocializmus ügyének előbbre vitelében. Azért olyan fájdalmas számunkra, hogy nem kell az ő hadisarcuk. Veres Péter gondja, a Kelletlen leány problémája tovább kísért. Nem találnak, nem kapnak teret a méltó munkára, a méltó cselekvésre. (És csak zárójelben, szövegen kívül hadd mondjam: a magyar könyvkiadás csakugyan sok szépet cselekedett, csakugyan színesebb lett a kép. De Veres Péter halála után 16 évvel még nem indult meg műveinek összegyűjtött sorozata. Darvas József ajánlotta ezt annak idején, Darvas is tíz esztendeje halott, úgy tudom, hogy halála után után egyetlen könyve sem jelent meg. Elnézést kérek, hogyha igen.) Érthető, ha ingerültek Csoóri Sándorék, nemzedéktársaik, többen is, valamennyien. Szorít az idő. Az esztendők könyörtelenül mennek. A népi irodalom valamikor, nagyon nehéz időben, tíz esztendő alatt elég nagy mértékben kibontakozhatott. Ma tíz esztendő alatt egy lapkérelemre még érdemes válasz sem nagyon érkezett. Ellenben, amit fájdalmasnak éreznek, vagy érzünk, hogy elveszett a Tiszatáj, amely a szocialista, nemzeti, kelet-európai érdekű írásoknak leginkább helyet adott. Amely folyóirat szerkesztői - Vörös László, Annus József és korábban Ilia Mihály - a szerzőkkel, minden szerzővel és mindig a legemberibb hangot találták meg. A nagy szerkesztő talán még ritkább, mint a nagy író. Századunkban - az eltávozottak között - talán csak Osvát Ernőt, Mikes Lajost, Kuncz Aladárt és Gaál Gábort tudja vitathatatlanul nagy szerkesztőknek az irodalomtörténet, akik munkatársaikból sikeresen és következetesen tudták „kihegedülni” a legjobb írásokat. Az élők közül Ilia Mihályt és Annus Józsefet az ilyen nagy szerkesztők sorában fogja majd látni minden bizonnyal a későbbi irodalomtörténet. Olyan gazdagok vagyunk, hogy évekig talonban hagyjuk az ilyen tehetségeket, vagy múzeumi segéd- kutatósággal tiszteljük meg őket? 200
