Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja jünk velük, akár még ellenükre is. Mert ha gyáván, bármilyen ésszerű okra, meggyőző féligazságra hivatkozva magukra hagyjuk őket, meglapulunk és hallgatunk, az itthon élő tízmilliónyi magyar erkölcsi léte, szellemi higiéniája, etnikai fennmaradása kerül veszélybe, mint ahogy már abba is került. Hasonlóan veszélyes féligazság a válság emlegetése is. Gazdasági válságban élünk - mondják -, s ezért nem lehet semmi nagyobb vállalkozásba belekezdenünk. Bárcsak így volna! - mondom én. Mert sajnos, szellemi erkölcsi válságban élünk, amiből sokkal nehezebb kilábolni, mert épp a cselekvőképességet bénítja, s az erkölcsi sebeket csak több nemzedék céltudatos, áldozatkész, megfeszített - gyakran reménytelennek látszó - nemzetnevelői, pedagógiai munkájával lehet gyógyítani. Annyival is inkább, mert ez a válság sem új keletű. Ha más arccal és más fegyverekkel támadt is régebben, már száz éve ismerjük, s olyan hosszú idő ez, hogy akár hozzá is szokhattunk volna. Gazdasági vonatkozásban épp úgy, mint szellemiekben. S ahhoz is, hogyan lehet átvészelni. Mert erre is van a magyar történelemben elég példa: a permanens és meg-megújuló válság mellett az ugyancsak ismétlődő parádés konszolidációkra. Ebben mindig óriásiak voltunk. Az olyan konszolidációban, amely nem old meg semmit, de mindent letagad. Ez a más és más színfalak között többször is megismétlődő történelmi önbecsapás nemcsak azért történhetett meg velünk, mert a külső körülmények ránk kényszerítették. Ezeknek a csírája bennünk is megvolt és megvan. Ha kegyetlenül igazságos akarok lenni magunkkal szemben, azt kell mondanom, hogy ezt mi saját magunk provokáltuk ki. És amíg nem merünk szembenézni magunkkal, mindez újra meg is történhet velünk, és bizonyos vagyok benne, hogy akkor meg is fog történni. Itt tartunk és nyakunkon a baj. Halogatásra nincs idő, külterjes megoldásra nincs mód. A szegénységet nem lehet államosításokkal megoldani, a lakáshiányt kitelepítéssel. A gyógykezelés csakis belterjes lehet, tárgyát tekintve éppúgy, mint erőforrásait. Nem gyógyszerezni kell a szervezetet, hanem ellenállóvá tenni, áthangolni, a benne szunnyadó erőket életre galvanizálni, a működő erőknek célt és irányt szabni. Ehhez azonban program kell. Céltalanság, program- és reménynélküliség - a válságban ez a legszégyenletesebb. Úgy élünk, mintha a kivárás, a kiböjtölés lenne a legjobb stratégia. Mintha csak túlélni akarnánk a nemszeretem éveket, mintha mi is döntetlenre spekulálnánk, és azt hinnénk, az is valami, ha megússzuk a két 160
