Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A közgyűlés jegyzőkönyve tezett, de lényegében sem azok nem tudták, mi fán terem, akik unos-untalan erről szónokoltak, sem akik a bőrükön érezték a hiányát. A statisztikákban a biológikum szavazott, és ez adja tudtunkra - akár kedvünkre van, akár ellenünkre -, hogy a magyarság egészének nem tetszik az, ami az ifjúsággal történik, nem tetszik a jövedelemelosztás, nem tetszik az elfogadott és társadalmilag érvényesülő értékrend, nem tetszik, hogy március 15-én, Budapesten rendszeresen verik a diákokat, nem tetszenek az egyetemi fölvételik, iskolarendszerünk, a korrupciók, a korrumpálódott közélet, az elvtelen politika. Nem tetszik az értelmiségi munka semmibe vétele, nem tetszik, hogy a munkásnak szégyellnie kell munkáját, hogy egyáltalán a munka szégyen, hogy a munka nélkül szerzett pénz kétszer olyan értékes és munka nélkül tízszer annyit lehet keresni. Nem tetszik a szocializmus bedó-rendszere, a GMK, nem tetszik a Tiszatáj körüli herce-hurca, a Csurka-ügy, nem tetszenek a szilenciumok, nem tetszenek a majdnem titokban megtartott írószövetségi taggyűlések, és még sok minden nem tetszik, s legtöbben bizonyára azt sem tudnák megmondani, hogy mi nem tetszik, de valamiért nem érzik jól magukat, nem látják értelmét, hogy több gyereket hozzanak világra, végső soron semminek sem látják értelmét, mert céljaik csak néhány naposak, nemzeti önérzetük megroppant, s védekezésül kétségbeejtően realisták, és csak abban hisznek, amit meg lehet markolni. Mindez nem új dolog - lehetne ellen vetni. Kölcsey már hasonlókat emlegetett, Teleki Lászlót a hazai sivárság kergette öngyilkosságba, Ady ezen háborgott, és ezen estek kétségbe a két háború közt a világosan látók. Csakhogy közben elszalasztottuk a nagy lehetőséget, amikor át lehetett volna gyúrni ezt a nemzetet. Féltő és kemény szeretettel. De helyette mi történt 1948 után? Százszor becsapták, önérzetében megalázták, múltjából kiforgatták, hamis bűntudattal bénították, a határainkon kívül rekedt rokonait megtagad- tatták vele, halottaitól megfosztották - a második világháború emlékmű nélkül maradt hősi halottjaira gondolok és a hadifogságban elpusztult százezrekre. A lélek legjobb esetben féligazságokat kapott táplálékul, az igazság pedig - jól tudjuk - abszolútum. A féligazság - teljes hazugság. A halottak persze egészen jól megvannak emlékmű nélkül, nem nekik van szükségük rá. A határainkon kívül élő magyarok sem pusztulnak bele, ha mi nem törődünk velük, vagy nem abba pusztulnak bele. De mi, az itthon élő magyarság, igen! A mi önbecsülésünk, a mi önérzetünk követeli, hogy törőd159
