Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
és terhet az ország válláról? Csak egyetlen példát: néhány évvel ezelőtt jó páran értelmiségiek, kérték a Politikai Bizottságot, beszéljük meg a népszaporulat dolgát. Egyetértettek velünk: csaknem egy teljes napos eszmecserét folytattunk a pártközpontban. Higgadt, tüzetes megbeszélés volt. Elégedetten vettük tudomásul. Csakhogy azóta vajmi kevés történt megmaradásunk, biológiai megmaradásunk szavatolásának ügyében, Magyarország lakosságának száma pedig tovább csökken. Nem tudtunk változást előidézni. Pedig vannak változások. A legjelentősebb ezek közül a mi szempontunkból természetesen az irodalom, a líra visszaszorulása a kultúrából. Ennek következtében az alapkérdés, amit nem lehet megkerülni, így hangzik: Ha nálunk az elintézetlen politikai, társadalmi helyzet vagy konfliktushelyzet adott súlyt, tekintélyt az irodalomnak, mitől csökkent most ez a tekintély, ez a súly? Talán attól, hogy minden rendben van a történelmünkben? Vagy éppen ellenkezőleg, attól, hogy a mai irodalmunk és költészetünk nem tud a korszak-föltette kérdésekre válaszolni, vagyis nem látja el a föladatát? Az kétségtelen, hogy az irodalmi lapokból, az újságokból, a rádióból és a TV-ből rendszeresen kimarad, ami az írószövetséggel, az irodalommal történik. Jellemző, hogy az Élet és Irodalom meg sem említette információképpen sem a csütörtöki számában, hogy ma közgyűlést tartunk, ami eléggé föltűnő egy annyira irodalomra épülő kultúrában, mint a miénk. Az irodalom megteremtette valamelyest az autonómiáját, de már ezért is olyan árat kellett fizetnie, hogy szinte teljesen elzárták a nyilvánosságtól. Sikerült a szóbeliségbe visszaszorítani igazi eszmélkedéseinket, vitáinkat egymás közt s az irányító kormányzattal. Azt hiszem, igen széles értelemben általánosítható jelentősége van annak, hogy egy XX. századi modem angol, pontosabban wales-i költő, Dylan Thomas így fejezte be egyik versét: „az ember legyen az én metaforám.” Talán utolsó, kétségbeesett kiáltás volt ez, mert a két világháború meg az ipar haszonhajhászása aláásta az ember méltóságát, az emberi személy isteni, metafizikai értékét. Kultúra, szerves társadalom nem működhet jól anélkül, hogy az ember méltóságát a forradalmi európai hagyományok - a szabadság, egyenlőség, testvériség - szellemében újból és újból meg ne védené, tovább ne erősítené. Az összezsugorított, bizonytalanná tett, feje fölött atombombát sejtő, szerencsétlenségekkel fenyegető atomerőművek között élő személyiség veszti el az igazi művészet és irodalom iránti érzéket, mondhatnánk, hallását. A XX. század második felének ezt az új emberfajtáját azután könnyű kultúra helyett kommersz szórakoztatással jóllakatni, A közgyűlés jegyzőkönyve 153
