Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)

A közgyűlés jegyzőkönyve

re-borúra, válogatás nélkül” fordítanak le legyőzhetetlen vetélytársai a ma­gyar írónak. Kosztolányi is úgy tartja, hogy a magyar könyvet megölték, de szerinte „a kritikai szabadság teljes hiánya, a bírálat kíméletből, rosszaka­ratból vagy közönyből történő elhallgatása” ölte meg. Az a tény, hogy „a könyvekkel, írókkal, eszmékkel való foglalkozás jobbára kiszorult a sajtóból”, s amennyiben van, az „írói körök megvető kézlegyintéssel szokták elintézni a lapok akár méltányoló, akár ledorongoló kritikáit, melyek szerintük nem számítanak.” Javaslata: „Nincs más mód: e kedvetlen, hitefogyott sereg mögött, melyet a magyar írók alkotnak, meg kell teremteni az irodalmi nehéztüzér­séget, a kritikát... Semmi sem káros, veszedelmes, ha a vélemények irodai - milag iskolázott ízlés szűrőjén jutnak el hozzánk.” Szegény Kosztolányi a recenzenseket vélte nehéztüzérségnek. De cikke megjelenése után több mint fél évszázad telt el, és a kritika ahelyett, hogy megerősítette volna állásait, sem írót, sem olvasót nem képes befolyásolni, legfeljebb a kávéházi, kocsmai közélet felszínén ver hamar elsimuló hul­lámot. Intézmények, szerkesztőségek időről időre szükségesnek tartják a kri­tika elveinek, gyakorlatának mérlegelését, elsősorban azt érezvén köteles­ségüknek, hogy elképzeljék, milyen legyen a jövőben, holott több tanul­sággal szolgálna mérlegelni, milyen ma, milyen volt a múltban. Idéznék néhány példát a legnagyobbaktól. Kölcsey nem ismeri fel Ber­zsenyi, Csokonai zsenijét. A magyar kritika e baljós kezdettől mintha bak­lövések sorozata lenne; Erdélyi János értetlenül olvassa Az ember tragé­diáját, Gyulai még csak nem is sejti, mekkora író Jókai; Németh László - lásd a Nyugat 1929-es évfolyamát - ugrifüles költőcskének véli József Atti­lát; Horváth János nem Krúdyt, Móriczot, hanem Herczeg Ferencet kész Nobel-díjra javasolni. Ha elolvassuk őket, kiderül, legtöbbször nem is az elvekben volt a hiba. Mert Kölcseynek igaza volt, amikor a feudális szellemű antikizálás és a provinciális népiesség ellen szólt, csak az érthetetlen, miért talált az egyikre Berzsenyiben, a másikra Csokonaiban példát. Gyulai korszerű igénynek adott hangot, a hiteles valóságábrázolás követelményét állítván az irodalom elé, csak az a talány, hogy tudta ennek megvalósítóját Pálfíy Albertben meg­találni. Németh László is joggal bírálta a sematikus, vezércikknek is rossz pártköltészetet, de miért a szektarianizmus áldozata, József Attila lett a szá­monkérés alanya? Érdemes elgondolkodni azon is, az Adyért, Ady ellen folytatott harcok idején Lukács miért Balázs Béláról írt könyvet? Úgy lát­A közgyűlés jegyzőkönyve 147

Next

/
Oldalképek
Tartalom