Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A közgyűlés jegyzőkönyve többen kritizálták vagy akár azt is mondhatnám, hogy megrágalmazták a bizottságot - a szocializmussal való fontos, nyomatékos kapcsolatát az irodalomnak, de erősen csökkentettük az ide vonatkozó szövegeket. Még egyszer mondom, a kultúrpolitikai gyakorlatból kiindulva és azzal a meggyőződéssel, hogy egy ilyen egyesületi alkotmánynak elsősorban a valóságból kell kiindulnia és nem programot felvázolnia. Arról van szó, hogy nem akartunk fügefaleveleket alkalmazni olyan kultúrpolitikai gyakorlatra, amely nem felelt meg megítélésünk szerint azoknak a tételeknek. Ez részben módosult, a jelenlegi szövegben már nyomatékosabban szerepelnek ilyen tételek. Tulajdonképpen egyet is értünk vele, ez nem annyira programszerű, bár nyilvánvalóan követelményeket jelent és támaszt, de úgy éreztük, hogy ez még elviselhető mértékű. Nincs ellentétben, legalábbis nincs meredek ellentétben kultúrpolitikai gyakorlatokkal. A másik, szintén sok gondot okozó részlet volt a pártoló tagság és a mecenatúra ügye. Itt ki kell arra térnem, legalább pár szóval, hogy az eredeti koncepciók szerint a szocialista kultúrpolitikának az anyagi megalapozását a költségvetés adja. Annyira csak erre alapozódott a szocialista kultúrpolitika anyagi bázisa, hogy az állam nemcsak nem szervezett, de nem is igen fogadott el más forrásokat a kultúra fenntartásához. Azt mindnyájan tudjuk, hogy a kultúra, különösen az értékes, az időtálló kultúra bizonyos anyagi külön-források nélkül nemigen létezhet. Ha például Nyugatra tekintünk, ott évszázadokra visszamenően kialakultak a mecenatúra formái. Gondolom, ha a Metropolitan opera csak az USA költségvetésére támaszkodna, egy-két hét alatt becsukhatná a kapuit. Tehát más források is rendelkezésre állnak, társadalmi források. Elég nagymértékben a nyugati országokban az adórendszer maga olyan ösztönzőket és ellenösztönzőket alkalmaz, amelyek biztosítják jó részben a kultúra mecenatúráját is a különféle adókedvezményekkel és adómentességekkel. Nemcsak a piacra épül nyugaton sem az értékes kultúra. Nálunk évszázados gyakorlat erre persze nem is alakulhatott ki, de még ha kialakult volna, nyilvánvalóan az elmúlt évtizedekben az is megváltozott vagy megszűnt volna, tehát itt kérdésként kellett szembenézni azzal, hogy a kultúrpolitikában, közelebbről az irodalomban, építhetjük-e a jövőt minden aggodalom nélkül pusztán a költségvetési mecenatúrára, a költségvetési anyagi alapokra. Más műfajokban elsősorban persze a képzőművészeknél ezen már túl vannak, amennyiben ott nyitottak a társadalmi mecenatúra felé. Jogilag erre természetesen mód van, nem ütközik semmiféle tételes jogba. Inkább az volt a 117
