Királyi Ibolya: Emlék-repeszek. Király Károly igazsága - RETÖRKI könyvek 15. (Lakitelek, 2016)
I. rész: A zsarnokság az zsarnokság...
és továbbmentünk. Édesanyám Istvánt a másik karjára vette, én is letettem az átalvetőket, megpihentem. Aggódó szemekkel kémleltük, hol is a határ, nehogy határőrökbe botoljunk. A román határőröktől féltünk, mert ha elfognak, visszakísérnek, és minden odaveszett. Lassan felértünk a dombtetőre, a határnak semmi jele, se drót, se kerítés, se külön sáv, boronáit rész, mint ahogy a határoknál szokás. Nem tudtunk eligazodni, nem tudtuk, a határon innen vagy túl vagyunk. Bizonytalanul mentünk előre, és csak akkor riadtunk meg, és húzódtunk be a bozótba, amikor hangokat hallottunk. Szívünk hevesen vert. Határőröktől tartottunk. De ahogy a hangok felerősödtek, magyar szavakat hallottunk. A sötétben felrémlett két alak csizmában, fehér harisnyában, fekete bundasapkával. Meglepődtek, amikor a sötétből megszólítottuk őket, de miután megtudták, kik vagyunk, készségesen útba igazítottak. Biztosítottak, hogy a határon áthaladtunk, magyar földön vagyunk. Nem messze van egy ház, ahová nyugodtan bekopoghatunk, egy magyar gazda tanyája. Izmaink megerősödtek, bátorságot kaptunk, hamarosan bekopogtunk Gyuri bácsiék- hoz. Éjfél után kettőt mutatott az óra. Gyuri bácsiék roppant emberségesen, készségesen fogadtak. Almukból felzavarva, ágyat vetettek, a három kistestvérem már aludt. Az út utolsó részén édesanyámnak Ibolyát is ölben kellett vinnie. Miután lefektették őket, édesanyám elmesélte történetünket, barangolásunkat. Gyuri bácsiék meghatódva végighallgatták, jól ismerték kalauzunkat, hiszen annak előtte szomszédok voltak. Gyuri bácsi felajánlotta, hogy engem visszakísér, hogy a batyunk többi részét áthozhassuk. Házigazdánk nem kételkedet, hogy az özvegy tanítónő, aki egy leánytestvérével lakik együtt, rendes ember, nem tartja vissza javainkat. Négy átalvető maradt náluk, ruha- és ágyneművel. Az egyikben füstölt disznósonka, zsír és szalonna volt. Gyuri bácsival elindultunk vissza, a határ felé, ő a domb tetején, a határ magyar oldalán maradt, és mutatta merre menjek, mert a dombról a vaksötétben csak a kékre meszelt román házak falai látszottak. Az irányt tartva, célba találtam. Hogy, hogy nem, magam sem tudom. Nappal sohasem láttam a tájat, sem a házat. Mikor eltávoztunk, nem néztem vissza. Nemcsak a házak színe egyforma, hanem maguk a házak is. Többnyire tornácos, szoba-kony- hás kis hajlékok. Szimpla üveges ajtón kopogtattam. Suttogást hallottam, és egy riadt női hang megkérdezte románul, ki az. Én is románul feleltem, hogy Király néni fia, Károly. Ekkor az ajtó araszra kinyílt, felismertem a tanítónő sovány arcát, őszülő haját. Azt kérdezte: »Baj van?« Én meg azt feleltem, semmi baj, csak a batyukért jöttem. Ekkor a tanítónő rám förmedt, hogy milyen batyukról beszélek, itt nincs semmiféle batyu. Gyorsan kotródjam onnan, Emlék-repeszek_________________________________________________ 90
