Duray Miklós: Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás a Kárpát-medencében 1963-2015 II. kötet - RETÖRKI könyvek 14/2. (Lakitelek, 2016)
Áttekintés
Rendszerváltozás, rendszerváltoztatás, rendszerváltás... II. tapasztalata a rendszerváltozás óta is. Mintha valakik tudatosan abban a hitben akarták volna tartani a felvidéki magyarokat, hogy ők nem élhetnek a demokrácia eszközeivel. Nem szabad konfrontálódniuk, nem járhatják a közösségi érdekérvényesítés útját, nem használhatják a demokratikus rendszer egyik sajátosságát, a politikai önmeghatározás alapeszközeit. Pedig ennek hiányában nem jöhet létre sem egyeztetés, sem egyetértés, csak beletörődés és megalkuvás. A felvidéki magyar politikában az 1989-90-es rendszerváltástól eltelt húsz évben a legszörnyűbb bűnt azok követték el, akik a létünk lényegi kérdéseit érintő ügyekben való konfrontálódást az „új rendszert” veszélyeztető tettnek vagy szándéknak minősítették, ezzel riogattak, és a közvéleményt az ütközést vállalók társadalomból való kirekesztésére bíztatták. Ugyanebben az időszakban a felvidéki magyar közösség legszörnyűbb közösségi élménye a hiábavalóság volt - az érdekérvényesítés ellehetetlenülése. A felvidéki magyarok körében emiatt a békességkeresés társadalmat romboló jelenséggé vált, noha az demokratikus körülmények között a demokratikus viselkedés egyik alapköve. Talán 1945-től követhető nyomon ez a (nem vörös) fonál, amikor a magukat baloldalinak minősítő, a közvélemény szerint mindaddig magyarnak tartott személyek a sztálini és benesi kívánalmak szerint (háborús) bűnösnek nevezték az egész felvidéki magyar közösséget, mert 1938 novemberében, a visszacsatoláskor lelkesedni merészelt - az „arcátlan magyarja” örülni mert annak, hogy magyarsága miatt nem kellett tovább sem szégyenkeznie, sem rettegnie. Ettől kezdve a felvidéki magyar közösség megfélemlítettsége miatt ösz- szekeveredtek, nemcsak az értékek, hanem a magatartások is. A teljes jog- fosztottság több mint négy éves korszaka után a sztálinista diktatúra kb. kétszázötvenedik napja azzal kezdődött, hogy engedélyezte a felvidéki magyaroknak nemzeti alapjogaik gyakorlását. Először is visszaadta az 1945-ben elvett állampolgári jogokat, amelyek akkor nagyon viszonylagosak voltak, hiszen nem teremtettek állampolgári egyenjogúságot. Akik korábban jogfosztottak voltak, nem nyerték vissza minden korábbi jogosultságukat - kevesebbet kaptak vissza, mint amennyi azoknak volt, akiktől nem vonták meg. A megfélemlítettség miatt akkor azonban mindenki a nyugalmat óhajtotta és belenyugodott ebbe. A békesség fetisizálása és a békességélmény kívánásának folyamatos fenntartása lett a felvidéki magyar politika legmélyebb csapdája. A kommunizmusban a munkásmozgalmi érdekeknek való alárendeléssel tartották fenn 96
