Kávássy János Előd: Nyugati szélben. Adalékok a magyar-amerikai kapcsolatok 1989-es történetéhez; gondolatok a kelet-európai és a magyar rendszerváltáshoz - RETÖRKI könyvek 11. (Lakitelek, 2015)
„És egyszer úgyis meg kell csinálni”
„És egyszer úgyis meg kell csinálni.” Osztályának jelentése a kettő között foglal helyet, alapvetően konzervatív hozzáállással. Miközben mindhárom elemzésben szerepel az uralkodó párt által vezetett, irányított átalakulás lehetősége, illetve ennek ellentétje, a kommunista pártok politikai konfrontációja és társadalmi talajvesztése az ellenzéki erőkkel szemben, mely reaktívan társadalmi robbanáshoz, visszarendeződéshez, megtorláshoz vezet, csak a Szocialista Világgazdasági Intézet vázolt olyan forgatókönyvet, melyben valamely kommunista párt marginalizálódik, s az adott ország „a szocializmus kereteiből történő kilépés” irányába mozdul. Mindezek alapján egyértelműen látható, hogy a legfelsőbb szovjet grémiumok, s a hozzájuk kapcsolódó szakember gárda alapvetően a kommunista rendszerek megváltoztatásával - azaz rendszerváltoztatással, ill. rendszerkorrekcióval - és nem az 1989-1991-ben bekövetkezett, nagyban dominó-effektust mutató, totális kelet-európai rendszerváltással számolt. Összegzőén összevetve az amerikai prognózisokat a szovjetek jövőt fürkésző forgatókönyveivel, számomra a legfontosabb különbséget az jelenti, hogy az evidensen több információra épülő szovjet elképzelések alapvetően a szatellitek részleges átalakulásával, míg az amerikai szcenáriók a keleti blokk radikális átalakulásával számoltak. Ugyanakkor jól látható, hogy miközben mindkét fél részéről felmerült az erőszakos visszarendeződés veszélye, egyik fél sem helyezte időkeretbe a posszibilis változások megtörténtét. Utóbbi kapcsán egyértelműen kijelenthetjük, hogy az 1989-1990-es események gyorsasága, olykor eszkalációja mind Moszkvát, mind Washingtont meglepte, s ezen eseményekben immár nem aktívan, hanem legnagyobb részt reaktívan vettek részt. Az ultrabalos visszarendeződés eshetősége merőben más kérdést jelent. Mivel erre végül egyetlen országban sem került sor, a történészek és a közvélemény nagyobb része hajlandó azt elbagatellizálni, holott az adott történelmi pillanatban nagyon is reális és sokrétű veszélyt jelentett. Először is, ott volt az egy államon belül való visszarendeződés veszélye (az 1981-es Jaruzelski-puccs mintájára); azután ott volt annak a lehetősége, hogy a keleti blokk konzervatív rezsimjei, saját hatalmi status quójuk fenntartása, megerősítése érdekében (akár közösen is) fegyverrel fordulnak valamely, a változásokban élenjáró szomszédjuk ellen, Moszkvát is katonai akcióra sarkallva ezzel (ahogy erre 1989 nyarán Nicolae Ceauşescu kísérletet is tett); végül ott volt a „jól bevált” 1956-os, 1968-as és 1979-es aminek kiszámíthatatlan következményei lennének az adott ország belpolitikájára és külpolitikájára egyaránt.” 103
