Szekér Nóra - Nagymihály Zoltán (szerk.): Jeles napok, jeltelen ünnepek a diktatúrában. Pillanatképek a kommunista emlékezetpolitika valóságából - RETÖRKI könyvek 10. (Lakitelek, 2015)
2. Diktatúra és nemzet
mák, a szelíd kvaterkázásra való kisvendéglők, amelyeknek megnyitására, üzemeltetésére most szinte buzdítja a hatalom a szunnyadó kistőkét, az egykori csaposok kései utódait, a kiskocsmák akkorra már mind bezárattak, nem kellett a közösségi jellegük, az otthonosságuk, a családiasságuk, s magát a bort és a fröccsöt is kiszorította lassanként a cseresznyepálinka meg a vodka, valamint a sörbe öntött rum, ami úgy hat, mint a lebunkózás.”79 Csurka mindezt e helyütt is 1956-ra és a forradalom bukására vezette vissza. Az „önpusztító nemzedék” azonban, „már aki kibírta, akinek a szervezete nem mondta fel a szolgálatot, vagy aki nem választotta végül az öngyilkosságot”, ma már ötven-hatvan éves, Magyarország mégis „ma is utcahosszal vezet Európában a harminc- és negyven közötti férfiak halálozási statisztikájában. És ezek már nem ötvenhatos nagyivók! [...] Ezek voltaképpen már nem is nagyivók, ezeket a túlmunka öli meg.”80 Csurka a magyar abszurditások egyik legfontosabbjaként említette, hogy a magyar vásárló és munkás megveszi, illetve előállítja azt a terméket, amely jóval silányabb, „hazai fogyasztásra van szánva”, mint a nyugati exportra termelt áru. „Vajon nem alakul ki benne egy bizonyos önleértékelés, egy bizonyos kisebbrendűségi tudat?” - tette fel a költői kérdést a már idézett monori találkozón a „nem saját történelmét élő” magyarság szellemében.81 A másik krízispont a határon túlra szorított magyarok helyzete: elsősorban a szomszédos országokban - szintén kommunista diktatúrában, így aztán dupla elnyomásban - élőké, kisebb részt az emigráns magyar tömegeké. Borbándi helyesen és kertelés nélkül állapította meg, hogy a „kommunista nemzetköziség” nem szüntette meg a nemzeti sovinizmusokat, amelyek ellen még a hatásos fellépés eszközeit sem találjuk.82 Budapest határozott kiállása akár még ronthatja is a kint élők helyzetét, a Nyugat pedig - amíg saját érdeket nem lát a folyamatok változásában - nem fog segíteni. így legfeljebb a „kis közösségek” megoldásait, „a szellemi és személyi kötelékek” fenntartását, ápolását, javítását lehet jó szívvel és jó lehetőségként ajánlani.83 Borbándi meglehetősen pesszimista képet festett a határon túli és Nagymihály Zoltán: Az emigráció Jeles” emlékei 79 Csurka István: Magyar abszurditások. 1986, 403^105. 80 Csurka, 1986, 405. 81 Csurka, 1986, 406. 82 Borbándi, 1986, 398. 83 Borbándi, 1986, 399-400. 113
