Alexa Károly (szerk.): Magyar látóhatár. Borbándi Gyula emlékkönyv - RETÖRKI könyvek 9. (Lakitelek, 2015)
Gróh Gáspár: Irányok, értékek
Gróh Gáspár: Irányok, értékek amennyire versenyképes, hogy az amúgy is drámaian alulfizetett munkaerőt a végletekig kizsákmányolta amit Borbándi a kor anomáliáit tudományos alapossággal feltáró egykorú kutatók adatsoraival bőségesen alá is támaszt. Összefoglalásában saját népi elkötelezettsége és a népiek emble- matikus alkotói által felvetett kérdések ismertetése keveredik. Kortársként belülről, krónikásként kívülről mutatja be a népiek oly fontos munkáin keresztül közéleti kérdéssé vált, sokáig homályban maradt problémákat: az egykét, Fülep Lajos, Illyés, Kodolányi nyomán; a szektákat - Kovács Imrét követve; a város és a falu szembenállását - Erdei Ferencet és Szabó Zoltánt kiemelten idézve. Áttekintéséből kiderül, hogy a korszak Magyarországa minden betegsége ellenére miért nem volt reménytelen eset: nemcsak a kimagasló kulturális teljesítmények, hanem a bajok gyökerét kereső kritika elevensége, alapos, őszinte, előremutató-kiútkereső szenvedélye miatt. Mert kétségtelen, hogy a hatalmi elit többnyire nem csak gyanakvással figyelte, de szemben is állt a reformmozgalommal, a középosztály többsége sem állt e törekvések mögé, de a társadalomkritikából mégis mérhető és növekvő hatású mozgalom nőhetett ki, a népi kultúra és a népi politika egyenesen divattá vált. Ha a népi mozgalmat mint politikai jelenséget nézzük, nyilvánvaló hogy az egymást váltó kormányokkal szembenálló, ellenzéki mozgalom volt. De ez nem zárta ki, hogy a kormányzati szférában is akadjanak szimpatizánsai, mégpedig egyre többen, felkészült, jó képességű és a nemzet sorsáért igazi felelősségérzettel dolgozó tisztviselők. Ha nem is szociális, még kevésbé „baloldali” indíttatásból, de nemzeti elkötelezettségből, és a magyarság jövője iránti okos felelősségtudattól mozgatva. Mert maga a né- piség több volt, mint politikum. Egyáltalán: eleve több volt, mint bármelyik alkotóeleme. A mozgalom ilyen értelemben is sokszínű volt, ezért is lehetetlenség definiálni. Borbándi ezért sem tehet mást, minthogy a lehető legteljesebben megírja a mozgalom történetét - aztán gyártson definíciókat, akinek kedve van hozzá. Jól példázza ezt, ahogyan megküzd a népiek talán legmaradandóbb szellemi teljesítménye, a népi szociográfia meghatározásával. Áttekinti a számításba vehető párhuzamokat, a rokon műfajok teoretikusait és klasszikusait, segítségül hívja Comte, Herbert Spencer, Ferdinand Tönnes és mások műveit. Vizsgálódásai nyomán aztán azzal kezdi okfejtését: „Nem könnyű 29
