Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: A politikai túlélés művészete. Az MSZMP/MSZP hatalomátmentésének természetrajza: érvelés és gyakorlat (1988-2010) - RETÖRKI könyvek 6. (Lakitelek, 2014)
III. 1994-2010 - Fricz Tamás: A szocialisták átmentették a kádárizmust
A politikai túlélés művészete hogy számukra nem létezik múlt, történelem, csak a jelen, a mindennapok, s azok egyszerű boldogságai. És ez az, ami a posztkommunista elitnek kapóra jött a rendszerváltás során: arról beszéltek a nyilvánosság előtt, Horn Gyulától Jánosi Györgyig, hogy az embereket nem a múlt, hanem a jövő érdekli, hogy a múltban való vájkálás elavult, ásatag, ókonzervatív mentalitás, itt és most mai kihívásoknak kell megfelelni, kezelni kell a válságot, hogy a jövőt meg tudjuk alapozni. Másfelől, a Kádár-rendszerben azt is megtanulták az emberek, hogy a történelemben, ha egyáltalán valami, akkor csak az a fontos témakör és korszak, amit a kádári elit annak tart. A politikáról való lemondással együtt - érthetően - a történelmi múlt értelmezésének előjogát is mintegy „átadták” a kádári elitnek, lemondva arról, hogy a társadalom, az állampolgárok vessenek fel történelmi témákat s tegyék azt a politikai és közéleti napirend részévé. Ezt pontosan tudta az MSZP, s éltek is ezzel, a Kádár-korból itt maradt előjogukkal: következetesen a jövőről beszéltek és a rendszerváltásban játszott saját progresszív szerepükről, élesen elítélték a múlt bűneivel és bűnöseivel való foglalkozást, s természetesen nem támogatták az elszámoltatást, a lusztrációt, bírálták a kárpótlási törekvéseket, s nem járultak hozzá a titkosszolgálati akták nyilvánosságra hozatalához. Arra hivatkoztak ebben az összefüggésben is, hogy az embereket már nem érdekli a múlt, nem foglalkoznak ügynökkérdéssel, kárpótlással, igazságtétellel. Való igaz, a kádári évtizedek után, átitatva a kádári attitűdökkel, az emberek döntő többsége nem szorgalmazta az elszámoltatást, a diktatórikus rendszerben vezető szerepet játszott kommunista vezérkar és nómenklatúra lecserélését, a személycseréket, a felelősök közéletből való kitiltását (miként történt az például Csehországban). És erre nagyon jól lehetett hivatkozni, elég hatásosan el lehetett mondani a nyilvánosság előtt, hogy ha az embereket már nem érdekli az elszámoltatás, akkor miért kellene ezzel még foglalkozni? Itt jegyzem meg, hogy ezt az érvelést az ellenségből barátjukká váló politikai párt, az SZDSZ is használta, megerősítve az MSZP múltkiiktató stratégiáját. Ugyanakkor pontosan tudjuk: felülről vezérelt, államcentrikus társadalmakban mindig a politikai elitek határozzák meg azt, hogy az embereket aktuálisan mi „érdekelje”. Ez sohasem spontán folyamat, hanem tudatos és irányított. Ha a rendszerváltás folyamatában az új politika elit és a régi politikai elit egyetértett volna a múlttal kapcsolatos elszámoltatás és igazság- tétel, valamint kárpótlás szükségességében, akkor nem kérdés, hogy ezt az 328
