Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: A politikai túlélés művészete. Az MSZMP/MSZP hatalomátmentésének természetrajza: érvelés és gyakorlat (1988-2010) - RETÖRKI könyvek 6. (Lakitelek, 2014)
III. 1994-2010 - Fricz Tamás: A szocialisták átmentették a kádárizmust
A politikai túlélés művészete cső megépítésével szembenit. Az 1989. március 15-ei ellenzéki tüntetésnek egyáltalán nem álltak ellent, s ami mintegy szimbolikus erejű és a magyar rendszerváltás természetét jól jellemzi: az 1989. június 16-ai Nagy Imre újratemetésen egymás mellett álltak a ravatalnál a pártállam volt vezetői és az ellenzéki pártok vezetői. (Miközben, mint ma már tudjuk, az állampárti titkosszolgálat emberei végig követték és ellenőrizték az eseménysort.) Az újratemetés tehát nem egy forradalmi erejű, felszabadító demonstráció volt, hanem egy temetési szertartás, amelyet a pártállami televízió élőben közvetített, s amely tulajdonképpen a pártállami elit és az ellenzéki elit kiegyezését, csúnyábban alkuját szimbolizálta. Kijózanító pillanat volt ez ott és akkor. Emellett a pártállami elit pontosan felmérte azt is, hogy az egész rendszerváltásból, a demokráciából mi is kell igazán a „magyar embernek” (vagyis a kádári kisembernek): a nyugati kiutazás, a bécsi vásárlás lehetősége. És ezt jó ösztönnel meg is kapták, az emberek a munkaszüneti nappá váló március 15-én tömegesen trabantoztak ki Bécsbe, hogy Gorenje hűtőgépekkel térjenek vissza - boldogan. Nekik megvolt a rendszerváltás! A pártállami elit cinikus számítással pontosan tudta, hogy az általuk tömegesen kitermelt embertípus, a „homo kádáricus” számára a jólét és a fogyasztás a demokrácia egyetlen értelme, s nem a szabadság. De nézzük meg kicsit részletesebben és vegyük sorra, hogy melyek is voltak azok a mögöttes elvek és kiindulópontok, amelyekre alapozta érvelését az MSZP a nyilvánosság színterein. 1. Létezik egy paternalista, mindent tudó, az emberek helyett mindent megoldó, állandóságot képviselő párt, amelyik korábban a Kádár-rendszerben, most pedig - csak kicsit átalakulva - a demokráciában is gondoskodik az emberekről. A rendszerek tehát - diktatúrák, puha diktatúrák, demokráciák - jönnek-mennek, a PÁRT viszont maga az állandóság. A Kádár-korszakban kialakult patemalizmus valódi „atyáskodás” volt; nem a (civil) társadalomnak volt állama, hanem az (párt)államnak volt társadalma, benne alávetett, atomizált és individualizált alattvalókkal, akiknek nem volt beleszólásuk a politika valós kérdéseibe, politikai részvételre sem volt lehetőségük, így tehát nem létezhetett civil társadalom sem. A kádári kisember csak magánember, fogyasztópolgár lehetett, nem válhatott sem tudatos állampolgárrá, sem nemzetével azonosuló honpolgárrá. A kádári kisembertől azt várta el a hatalom, hogy dolgozzon és ne szóljon bele a 324
