Reformátusok Lapja, 1895 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1895-11-09 / 7. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA. nista papságunknak — valóban megpróbálta volna lehurrogni az érdemes theol. tanárikart: nem birt és nem bírna úgy talpra állani, hogy az egyszer megösmert, szivére vett nehéz ügy mellett, még egy kis kellemetlenség árán is kitartson?! Ah, persze! Hiszen érdé in es theologiai tanárkarunk most is „egyszerűen csak felsőbb helyről jövő utasításnak teszen eleget, mikor e kérdéssel foglalkozik.“ • Most is! És még gúnyolódásnak veszi az igen tisztelt tanár ur cikkelyünk hangját. Oh, nem gúnyolódunk. Egyszerűen tudomásul vesszük s konstatálunk bizonyos dolgokat . . nos aztán f'ölvésetjük Clió úrral anyaszentegyházunk gerendájára, — hogy debreczeni érdemes theologiai tanárkarunk „egyszerűen csak felsőbb helyről jövő utasításira fordul vala egyet kényelmi vánkosán. Végül kér a nagytiszteletü tanár ur, hogy máskor több tárgyilagossággal írjak. E kérelmet lehetetlen egyébnek tartanom a hasonló érvszükös helyzetben már any- nyira megszokott, átkozottul ártalmatlan mestervágásnál. Több tárgyilagosság! Ha jól emlékszem öt kolumnánkeresztül mindig csak egy tárgyat tisztultam: debuisset pridem! S valóban meglep a nagytiszteletü tanár ur, ha még ennél is „több tárgyilagosságot“ kér tőlem, holott az igen tisztelt szerkesztőség igy is fejcsóválva fogadta több kolumnára terjedő czikkelyemet. Nem, nt. tanár ur! Nem a tárgyilagosság hiánya bántotta — vallja meg! Hanem: a körzet. De ebben meg legyén szives megengedni. Én a legmagyarabb ételt is borsos körzettel tálalva szeretem. Más szavakkal: toliam nem galamb te- nyészdék (!) kalitjában nevelődött, hanem a szabad röpülés tiszta étherében. Azért akarva sem tud úgy fösteni az én toliam, mint akár a nagytiszteletü tanár űré, akár — a „Külföldi hírek“ Írójáé. (Debr. Prot. Lap, 43-ik szám 532-ik lap. Ez, ez! — Kedvem volna igen tisztelt szerkesztőség, minek utána nt. Csiky tanár úrral végezni szerencsés valék, kedvem volna pár vonásban ezekkel a „külföldi hírekkel“ foglalkozni. — De már is hosszúra nyúlt levelem. Pedig, sanda mészárosként alig ha engemet nem akar ütni 0 ur. (Ez a „külfüldi hírek“ tudósítója: egy kör, a végtelenség jele s benne egy pont, a szerénység megható symboluma.) Azon kezdi: „A protestáns lelkészképzés kérdése nálunk is kezdi foglalkoztatni az érdeklődő köröket. Ne gondoljuk azonban, hogy azok az égő sebek, melyeket mi a nagy közönség előtt és ellenségeink kárörömére mutogatunk, csak is nálunk léteznek. Vannak hasonló bajok más országokban is.“ De hogy engem üt: önmagát üti. O beszél, hogy égő sebeinket én is, más is a nagy közönség előtt és ;ellenségeink kárörömére mutogatjuk. 0 meg a „más országokét“ mutogatja nekünk. S miuő logikával! . . Egyébaránt: ide-oda minden logika, csak valóban találnának gyógyirt valahára szegény kálvinista egyházunk égő sebei. Remélem, a tisztelt szerkesztőség is ugyanígy gondolkozik. Azért szives köszöntéssel üdvözli Dionysius Exiguus.*) *) Múlt heti számunkra későn érkezeit. ■■— Szerkesztők. \ Tiszántúli ev. ref. Egyházkerület egyházi értekezlete. A tiszántúli ev. ref. egyházkerületi értekezlet második évi rendes közgyűlését Nagyváradon tartotta meg, a reformáció évforduló napján, kapcsolatban a várad-ujvárosi restaurált ref. temp-j lom felavatásával. Ez egyházi értekezletek a hivatalos egyházi' értekezletek mellett «állanak fönn, mintegy az | egyházi társadalom életnyilvánulása s hivatva van- j naiv a hivatalos egyház működését erősíteni s ez I utóbbi hatáskörébe tartozó ügyek tekintetében; csakis tanácskozó szerepet vihetnek, de nem egy I fontos eszmét vetettek föl már eddig is s visznek a megérlelődés felé; a valláserkölcsi s evangyé- liomi szellem, a uóp morális kultúrájának emelése körül pedig már taljes érvényű s saját hatáskörükben végre is hajtható határozatokat hoznak. Az egyházi értekezletek aránylag fiatal hajtások, az egész egyházkerületre kiterjedők pedig teljesen uj jelenségek, melyeknek időre volt szükségük, míg maguknak biztos medret ásnak. Ma mar, a nagyváradi gyűlés után mint az egyház- társadalmi élet jelentők tényezőjét látjuk kibontakozni őket, melyeknek nagy fontosságú feladatain kívül meg van az a rendkívüli következménye, hogy az egyes kerületek szétszórt elemeit összehozzák s a személyes megismerés és eszmesurló- dás utján az egészséges köztudatot fejlesztik, az illető városokban pedig a hol tartatnak, erősitik az illető egyházközség pozícióját. , A n.-váradi értekezleten megjelentek: Kiss Áron tiszántúli ev. ref. püspök, Lukács Ödön f.-szabolcsi esperes, egyházi, Simonffy Imre kir. tanácsos, debreczeni polgármester, világi elnök, Szabó János, Széli Kálmán, Davidházy János, Szálló Károly, Segesváry József, Sütő Kálmán esperesek, Némethy Lajos, Kiss Álbert debreczeni lelkészek, Joó István középiskolái kerületi felügyelő, Ritoók Zsigmond, n.-váradi kir. táblai elnök biharmegyei gondnok, György Endre, Ujfalussy Béla egyházkor, tanácsbirák, Farkas Antal dr. egyházkor. főjegyző, Fráter Imre táblai biró, Némethy Károly a n.-váradi egyház főgondnoka, Csák Máté, Sulyok István ottani ref. lelkészek, Gulyás Lajos, Ferenczy Gyula lelkészek, előadók, dr. Váradi Zsigmond, Pappszász Károly, Kiss Elek, dr. Bartlia Béla debreczeni jogtanár. nagyon számos lelkész és világi férfiú a tiszántúli egyházkerületből s különösen Nagyváradról és a bihari egyházmegyéből. A testvér tiszáninnem ref. egyházkerületből Rád ácsi György sárospataki teológiai tanár vett részt, mint lelkesen érdeklődő vendég, az értekezletben. Hogy mily nagy volt az érdeklődés e gyűlés iránt: mutatja, hogy a vármegyeház nagyterme teljesen megtelt a zsúfolásig s az értekezlet napján tartott banketten is mintegy 300 ember jelent meg. A jelenvoltak lehetőleg teljes névsorát jövő számunkban adjuk, mert most nem engedi az idő rövidsége. A gyűlés főbb mozzanatait a következőkben mondjuk el* A vendégek zöme okt. 30-án d. u. érkezett ekkor jöttek Kiss Áron püspök, Lukács Ödön, Simonffy Imre, Joó István, Kiss Albert és mások. A megérkezettek a nagyváradi vendégszerető polgárságnál voltak e.szállásolva, kik felekezeti különbség nélkül, vetekedve ajánlottak otthont az érkezetteknek s örömmel jegyezzük föl, hogy a premontreiek is szívesen ajánlották fel házukat. E nap este 6-kor a. városháza termében gyűltek össze az értekezlet tagjai s ott a nagyváradi derék egyház és a városi hatóság részéről Némethy Károly főgondnok s városi tanácsos üdvözölte őket egy szép beszédben; Bal Ferencz kir. tanácsos, polgármester is jelen volt, de sem itt, sem a banketen, melyen szintén részt vett a város képviseletében, —- egyetlen egyszer sem ismerte őket. Ha az az Istenbe boldogult öreg ember nem vesz magához, biz’isten, nem tudom, miként cseperedek fel. Meg is háláltam ám ! Ök- lömnyi voltam már is eljártam vele harangozni. Majd később, ha a köszvény otthon ragasztotta, magara végeztem dó’gát. Node, szó, a mi szó, még ha vétkezek is ki mondom. Más oka is volt az én szorgosságomnak. Oly szépen be lehetett látni a biró uram udvarára, hogy no’szép kis porta, meg kell adni. A háznak — nem mondok nagyot — van olyan ablaka, mint a templomnak: Aztán milyen szépen van kifestve, Még a kerítésre se sajnálták a mázt. Ott az udvar hátulján úgy ásit a nagy csűr, mintha mindent el akarna nyelni. Pedig meg van az rakva, instálom, még a nyár kellősközepén is. Hát még a nagy istállóból mennyi szép marha jár ki. A lovak csak úgy kapálják a földet! Istók úgyse! Nem tudom mi szeretnék ott lenni! Kocsis-e? vagy béres? Nem ! Se kocsis, se béres! — Kertész. Abba a kis kertbe ott a ház előtt. Hogy elnézegettem onnan a toronyablakból istendta kamaszkoromtól fogva a Lidikét, amint ott öntözgette a virágokat. Ő volt a legszebb virág. Hű! Ilyenkor akár sohse szálltam volna le. Ép ez az oka az én nagy bajomnak. Mert mi tagadás, én biz nem értem be a kukucsko- Iássál. Először onnan az ablakból luimiskodtam vele, majd az utezáu szólongattain meg, utoljára akármi legyek — ellopóztain a kapuba is . . Igaz, hogy én csak olyan vizhozta, ágcsapta siheder vagyok. A bakterságnál még feljebb nem vihettem. De ott nézett .rám nevelőapám halála után a harangozás is, a mivel nálunk együtt jár az egyházfi hivatala is. — Elgondoltam hát sok mindent! Meg aztán a lány se volt idegen tőlem. Hogyha már elcsendesült minden a faluban, csak én meg a soros járkáltunk az utczá- kon, biz én elosontam a kis kapuba. Ott várt rám Lidiké. Olyan szép volt ott a tenyérvirágok, őszi rózsák közt, megvilágítva a holdtól, hogy biz én nem sajnáltam átugrani érte a kerítést. Ha aztán úgy átkarolja kezével nyakam, fejét mellemre hajtva, ha viszonozza epernyi ajkával csókomat, biz éutőlem akár a templomtól a kakast is elvihetik . . . Egyszer csak meghalt nevelőapám. Elsirattam a jó öreget. De még is csak megvigasztalódtam valahogy. No, — mondok — itt az idő. Most, vagy soha . . . Addig is, mig presbiter uraimék megejtették volna a harangozó választást, engem bíztak meg vele. Ha aztán, mint helyettes egyházfi, éppen vizavi ültem ott Lidikével, úgy neki eresztem hangom az istentisztelet alatt, oly szépen énekelem a zsoltárt, hogy biró uram templom után rendesen megveregette a vállam. Jól esett biz a’! Szó sincs róla! Mert hát, tetszik tudni, jó, ha a lányos apa jó szemmel néz a legényre. Szemihá napra volt kitűzve a választás. Este a nagy nap előtt kinyaltam magam s úgy osontam Lidikéhez. A soros épen Bukta Jancsi volt. Ő is olyan ágról szakadt, mint én. Ott szolgál kurátor uramnál. De örökösen furkálózik ellenein. Valahogy azt is megtudta, hogy én a biró uram portájára járok. Példálódzóit is többször az emberek előtt, de tartott tőlem. Mer’ ha nem is vagyok izgága ember, de igazságomba nem hagyom magam. A mint hát ott turbékolunk Lidikével — lehetett úgy éjféltája — ki ugrik be a kis kapun, mint Bukta Jancsi. — Tűz, tűz! ordítja fülembe, hogy csak úgy csengett. Nekem se kell több. Vesd el magad. Fel a toronyba. Ott belekapaszkodom a nagy harang kötélbe. „Kong . . . kong . . . kong . . . zúgja mély hangjavai az öreg. A csendes éjszakán át mesz- szire ragadják hangját a szellők . . . Kong . . . kong . . . kong. Olyan rémesen húztam, meg vertem félre, hogy a ki erre fel nem ébredt, annak kőből vau a szive. Kong . . kong . . . kong. Egyszer csak lenézek hát uratnfia! Egy pi- rinyó tüzet se látok, de azt ugyan jól kivettem, hogy a sok ember mindenfelé fenyegetőzik ösz- szeszoritott öklével Már épen abba akarom hagyni, hát csak a feljövetnél kibukkan biró urain, meg kurátor uram. Instálom! Minek beszéljem tovább . . . Inkább a torony tetóstelejéről ugrottam volna le, mint azt a piszkot elszenvedjem, a mivel ez a két istenes vén ember traktált. Persze. Megválasztásomból semmi sem lett. Kimaradtam. Bukta Jancsi ül már Lidikével szemközt. Biró uramnak mindent elbeszélt. Azóta a kis kapu orrom tőle foghagyma. Ázt mondják Lidikét férjhez akarják adni. Dejsz! Azt adja az Isten! . .... Csuk esi Ugor.
