Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-10-15 / 40. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 ezt én is igy tudom a történelemből, sőt részben tapasztalásból is, bogy midőn a hazát külellenség fenyegette , vagy a nemzet alkotmányos szabadságával együtt saját szabadságát is bárhonnan fenyegettetni és veszélyeztetni látta, a ref. egyház, mint mostoha gyermek is, hiven megtette kötelességét s nem fordult a boszu érzetével az ellen az alkotmány ellen, melynek védelme alatt nem mint egyenjogusitott, hanem csak mint eltűrt gyermek érezte önmagát. S vájjon most, midőn már szabadabban lélegzőnk ; midőn a kimondott egyenjogúság és viszonosság alapján tényleg már nyert is némi jogot egyházunk az országos törvényhozásban; midőn püspökeink, főgond- nokaink közül a főrendi házban, lelkészeink közül a választott képviselők házában többen ott ülnek, — most a rendezett alkotmányos viszonyok közt van ■ nekünk szükségünk a politikai tüntetésekre s arra, hogy a pártviszály üszkét dobjuk épen mi lelkészek a nép közé, amit aztán sokszor reánk ugyancsak hatalmasan visszadobnak ? Most van nekünk itthonlevöknek, vagy akár magának a hazának szüksége arra, hogy a politikába oly annyira belemerüljünk s tulmenjünk azon honpolgári jog egyszerű gyakorlatán, melyet a törvény nekünk is megadott?! Vájjon honnan vesszük mi e részben az irányt? Talán a főrendi házban ülő püspökeinktől, kikre czikk- hró is hivatkozik állításában és érvelésében? No ezt /nem látom. Sőt egyik közülök nyíltan kimondta ott \y nem oly régen azt, amit közülünk ide lent is oly sokan vallanak, hogy t. i. inkább mi se lennénk ott, * csak más felekezetek főpapjai se lennének. Nem tudom ennélfogva, ha vájjon az én álláspontom-e hierarchikus, ki azt tartom, hogy papnak nem való a politika, — vagy pedig a czikkiróé, ki mindenáron azon van, hogy a papok a politikai mozgalmakban tevékeny részt vegyenek, mert ha nem, úgy ez „súlyos beszámítás alá eső mulasztás“ (sic!). Még megérem, hogy egyházi, vagyis „canonicus“ vétségnek fogja valaki keresztelni! Hát arra mit mondjunk, midőn arra vonatkozólag, ami ellen én szavamat felemeltem, czikkiró részint elhalt, részint élő tekintélyekre, mint példákra hivatkozik ellenbizonyitékul ? Hogy Révész Imrét, mint Debreczen város egyik képviselőjét 1861-ben a nagytemplomtéren vállaikon meghordozták s hazafias szónoklatán mint tanuló ifjak lelkesültek; — hogy Révész Bálint 1872-ben a városháza nagytermében gyújtó szónoklatot mondott, Könyves Tóth Mihály 1848-iki hazafias szónoklataiért fogságot szenvedett, hogy Kiss Áron püspökünk, mint képviselőjelölt vagy mint megyebizottsági tag nem egyszer szónokolt, mint lelkes hazafi: ezeket én is mind, részint tudom, részint elhiszem, s legyen meggyőződve czikkiró, hogy az általa talán nem is egészen helyes tapintattal fölemlített ama férfiaknak, kik közül a két elsőnek több éven keresztül hálás tanítványa valék s még hamvaikban is az vagyok, nincsen nálam nagyobb és őszintébb tisztelőjük. Csakhogy még többet is tudok és mondhatok ezen nagyszabású egyházi férfiakról. Tudom nevezetesen, hogy Révész Imre mint képviselő, első országgyűlési beszédének megtartása után, — talán érezve, hogy az a politikai légkör nem neki való, — az országházát odahagyva, letette képviselői mandátumát s visszatért megszokott tudományos foglalkozásához ; Révész Bálint lelkes hazafisága mellett is mindig mérsékelt irányt követett; ami pedig a most is élő két utóbbit illeti, nincs tudomásom arról, hogy közülök bármelyik is kicsinyes politikai pártmozgalmakba és tüntetésekbe vegyült volna valaha, de igenis van arról, hogy midőn a legközelebbi példaként említett mostani püspökünket, főtiszt. Kiss Áron urat múlt aug. hó 21-én Mátészalkáról a pártzászlónak az ottani ref. templomban való felavathatása iránt táviratilag megkeresték, ő ezt igen bölcsen nem engedte meg, a minthogy a törvény világos szavai ellenére nem is engedhette. Más tehát a hazafiság és más az a pártmozgalom és tüntetés, amelynek egyházi térre való behozatalát s a lelkészeknek ezekben való ténykedését a törvény tiltja, s épen ezért sem az esperes, sem a püspök, mint a törvény őre, meg nem engedheti, Amit azok a nagy papok a haza rendkívüli és válságos helyzetében, nem pártérdekből, hanem hazafiságból és rendesen környezetük megtisztelő felhívására ünnepélyesen tettek, az egészen más, mint a kicsinyes korteskedés, faluról-falura és házról-házra való járás* pártgyüléseken és lapokban való tüntetés, mely a törvény szerint a lelkészi hivatal czéljával és tekintélyével egyaránt ellenkezik. — Hiszen ón ezek ellen szólottám, nem pedig a hazafias beszédek ellen, milyeneket — különösen képviselőválasztások alkalmával gyülekezetemben egyszer-máskor magam is tartottam — ostorozva, s mint nemzet- és hazaellenes bűnt tüntetve fel a választási visszaéléseket, mefyeket a választást megelőzőleg sokszor heteken keresztül folytattak a különböző párthoz tartozó 'kortesek, elvonva a népet megszokott munkájától s ezáltal ezt nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is megrontva. S ha e miatt volt idő, midőn az aljas visszaélésektől hallgatóim is megundorodva, sokan elmaradtak a képviselőválasztásról : talán ezzel is súlyos beszámítás alá eső bűnt és hazafiatlanságot követtem el ?! Hogy Katalin férje ennyire ingadozott a pártok között, azon nincs mit csudálkoznunk, lia azon kor közerkölcsét tekintjük. Püspökök, főurak változtatták akkor gyakorta elveiket. Yárdai Pál esztergomi érsek kineveztetésót Zápolyától nyerte s később midőn Ferdinánd mellé állott, attól szintén megerősittetett méltóságában; Perényi Péter koronaőr előbb Zápolya hive volt, ki erdélyi vajdának nevezte ki, — később Ferdinánd hive lett s attól Sárospatakot nyerte. Podmaniczky nyitrai püspök koronázta meg mind a két királyt. Sőt maga Zápolya a váradi békében lemondott halála esetére a koronáról még születendő fia nevében is, mégis két évvel később ezen ünnepélyes kötés ellenére, fiát Magyarország választott királyának kívánta elismertetni. É korban a pártoskodás, hit- szegés, versengés annyira megrontotta az erkölcsöket, hogy elvet, pártot változtatni gyöngeségnek nem is tartatott. Feltehetjük, hogy Török B. véghatározatára nem csekély befolyást gyakorolt neje Katalin, kinek bölcsője Erdély volt, az az Erdély, mely egészen Zá- polyát uralta. S azt is mondhatjuk hogy Katalin epedve vágyott már a nyugalmas családi élet után s férjét kivonni óhajtotta a meddő párttusák, a dicstelen polgárháború izgalmas teréről. Kevés idő volt mégis, mit együtt tölthettek. Zápolyának folytonos csatározásokat kellett folytatni Ferdinánd hadaival s ezekből Török B. ki nem maradhatott. Majd midőn Zápolya meghalt, Bálint — mint a kiskorú János Zsigmond egyik gyámja — országos ügyekkel volt elfoglalva. De a mi időt együtt tölthettek Debreczenben, az a pár óv a boldog szerelemnek kora volt. A történetírók Török Bálintnak, de kivált nejének szokták tulajdonítani Debreczen város reformátióját s a deb- reczeni főiskola alapítását. Minden kétségen felül bizonyos, hogy Pempflinger Katalin — kit az egykorú historikus Szerémi „leona lutterania“ névvel jelme- zett — sokat tehetett és tett is, mint a város tekintélyes úrnője Debreczen reformátiója érdekében s ha nem épen alapította is, de bizonyosan javadalmazta a város iskoláját. így megosztva tevékenységét családi és társadalmi kötelmei között, betöltötte rendeltetését mint nő, anya és honleány. S ha tetteiről könyveket nem írhatunk is adatok hiányában, de annyit mondhatunk
