Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-09-10 / 35. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA Megbotránkoztat biz azon — mint egy épen jelen levő prot. embertől hallottam, nemcsak ő, hanem jobb érzésű s felvilágosodottabb saját hívei is a tudós plébánosnak. Kár, hogy az illető kath. „prédikátor“ ezt a szent beszédet kiadva, el nem küldötte vagy Schlauch- nak N.-Váradra vagy Steinernek Fehérvárra vagy Rozsnyóra — most bizonyosan „bokros érdemeiért“ kinevezve, ott ülné pipálgatva valamelyik kanonoki széken. Az érdem soh’sem lenne jobban jutalmazva, mintha az ilyen tulfelvilágosodott „pásztort“ az „Angyalföldre“ szállítanák: mert aki az egyháztörténet- j ben annyira járatlan s olyan vadakat prédikál hivei- 1 nek, hogy Luther úgy akasztotta fel magát s Calvint1 at., vek ették meg, más helyet nem érdemel. Azért kár tiszt, uraim önöknek a „pax“ jelszót i hangoztatni; mert az önök részéről az csak pictus masculus: mert önökkel veleszületett gyengeség a a türelmetlenkedéspedig tudhatnák, „ha különböző vallás oltárán áldozunk is Istennek“ egyeknek kellene lenni a krisztusi szeretetben: „Mert egy lélek által mindnyájan egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadosok.“ Nem kellene azért bennünket soha nem látott színekkel festeni, mert mi jézsuitáskodni nem tudunk, bennünket a Cálvinista őszinteség s nyiltság jellemez ; mig ellenben az önök oldalán (tisztelet a kivételeknek) a „pax“ kegyteljes szavai mellett legtöbbször ott van a farizeusi mosoly. S ha igy halad önök részéről a világ, ha nem öltöznek fel már egyszer a t krisztusi szeretet mell- vasába s a türelmetlen „M. A.“-ban okosabb dolgokkal a tudós „pásztorok“ foglalkozni nem tudnak, mint a gyűlölet tüzének szitásával „az ártatlan eretnekek“ s „kálomista püspökök“-kel s ezek rágalmazásaikkal: úgy mit gondolnak ? ! eljöhet-e valaha a béke országa! Lesz-ef úgy valaha „egy akol és egy pásztor.“ Én azt hiszem, hogjr ilyen utón nem! D'oviény Zoltán. dentia azt mondja, nem kell engedni, hogy egy lélek is elveszszen, hogy áz eretnekség mocsárjába siilyed-' jen; akkor majd a purgatóriümba se jut, nem kell onnan kiszabadítani, az már épen jövédelemcsonkulás lenne; a megint nagy sor. D._ B Lapszemle. Levelezés. T. Szerkesztő ur! Hát megtörtént az esemény a csalhatatlan eg}r- házban, hogy a házasság — a régi példabeszéd szerint — ha akarom, sakramentom, ha akarom, nem sakra- mentom. Egyik községünkben egy értelmes, jóravaló r. kath. iparos nehány évig boldog házasságban élt szinte r. kath. jó feleségével; az meghalt, az özvegy férj, hogy háza jólléte fenmaradjon, elhalt neje ifjú nővérével egybekelt; de már ezt a házasságot nem nyerte, megzavarodott a béke, folytonossá lett a perpatvar ; nehány havi együttélés után megkülönböztek ; a nő a maga községébe haza ment. Mit csináljon a szalmaözvegy? próbát tett és meggyőződött, hogy a viczefeleség nem feleség, az a czelibátushoz tartozó kiváltságos portéka; meg kell házasodni; hogy meg- házasodhasson. a házasságot fel kell bontani. Felbontani a házasságot, azt a szent sakramentomot! . .. az nagy sor, — de még nagyobb sor, bog)' egy lélek elveszszen, eretnek legyen. Összeültek hát a szent atyák, kihirdették, hogy az a házasság nem volt házasság, mert a hirdetéskor senki se jelentette be a plébános urnák azt a házassággátló akadályt, hogy a menyasszony a vőlegény elhalt nejének testvére, tehát vőlegény, menyasszony egymáshoz első izbeli sógorok, ergo a házasság, — a consumtum matrimonium — semmis. Jegyzőkönyvet vettek fel; hivatalos okmányt készítettek, azt, hogy újra házasodhassák, a férfinak kiadták. így rendbe jött minden, a férfi megházasodott ; a múlt aug. hó végén meg is esküdött, uj asz- szonyt hozott házába. —• így lett az, hogy a házasság, ha akarom, sákramentom, ha akarom, nem sakramentom. De hát finis sanctificat media, a pastoralis pru— A „Szabad Egyház“ írja „Njötott templomok“ czim alatt a következőket: „Nem egyszer fordult már meg fejemben azon gondolat: mily üdvös volna, ha a mi templomainkat is, mint az a liatho- likusoknál legtöbb .helyen szokásban van, nyitva tartanok a nappal -nagy* készben; azonban, mint sok más gondolatomat, ezt sem bocsátottam világgá. De mái most ideirotíi. Alkalmat ád erre a „Der wiener Evangelische Hausfreund“ folyó évi 12-ik számában megjelent közlemény, amely nyelvünkön igy hangzik : „a templomok uyitvatartása olyan théma, mely a német protestáns egyházi köröket nagyban foglalkoztatja. A kathölikus egyházban ugyanis az van szokásban,- hogy a templomokat és kápolnákat a nap nagyobb részében mindenki számára nyitvatartják, amiért is: azokban a nap majdnem minden órájában láthat az ember imádkozókat. Ilyen alkalmat a protestánsok is adhatnának a csendben buzgólkodni vágyók számára, az istenitiszteleti órákon kívül is. Nürnbergben jelenleg arról tanakodnak, mely templomok és mely órákban legyenek nyitva ? Ennek életbeléptetése a protestáns egyházra nézve nagyon ajánlatos és minél kevésbé kápráztatja a szemet a templom, annál alkalmasabb a lélek magába szállására és a magános csendes imádkozásra“ . Figyelemre méltó szavak! Vajha efféle eszmékkel és gondolatokkal minél többen foglalkoznának nálunk is! A mindinkább terjedő vallástalanság megakadályozására, minden, a mi vallásos elveinkkel nem ellenkező eszközt készséggel meg kell ragadnunk. Ha már a mi viszonyaink között a cnra pastorálist, a lelkipásztori gondozást nem gyakorolhatjuk úgy, mint több buzgó lelkésztárs óhajtja : legalább templomainkat, amint azt az egyes helyi körülmények ajánlatosnak mutatják, a buzgó hívek előtt istenitisztelet óráin kívül is nyitva tarthatnók. Valóban ream mindig roszul hatott azon sok egyházban uralkodó szokás, bog}* vasárnapon kiviil, — ahol a hétköznapi istenitisztelet nincs szokásban, — a templom egész héten zárva van. Hát ahhoz mit szóljunk, ahol csak Vasárnap délelőtt i szokott lenni istenitisztelet, és délután zárva a tem- jplom?! Pedig még ha nem imádkozás végett, hanem csak mint utas széttekinteni lép is valaki a templomba : ünnepélyes, vallásos érzés ragadja meg. Én legalább magamon ezt tapasztaltam. Gondolkozzunk tehát mi is e tárgy felett, ne csak a német törje mindig okos dolgokon a fejét, — és azután tegyünk!“ Erre megjegyezzük, _ hogy a mi templomaink nem oly czélból nyittatnak meg, hogy egész nap keresztül- kasul járjanak benne, mint sok nagyvárosi kathölikus templomon, melyek szinte utczául szolgálnak a közönségnek, — nem is nyújtanak annyi megbámulni valót, mert nincsenek festményeink, szobraink, látványossá- ( gaink. Mi a templomba azért megyünk, hogy az ösz- szesereglett hivekkel együtt imádkozzunk, énekeljünk. Magán imádkozásinkat otthon végezzük ajtónkat behajtva . . . Ha azonban az egész napi nyitott templomnak nem vagyunk barátai — de azt sem tudjuk elég erős szóval megróni, ha naponta legalább egyszer meg nem nyitják a templomot a legkisebb faluban is. Tegyék erős kötelességőkké a lelkészeknek az esperes urak a mindennapi templomozást, követeljék meg, hogy a lelkész, tanító s iskolás gyermekek minden reggel ott legyenek a templomban. Többet fog érni. mint ha egész napra nyitva tartjuk az üres templomot.
