Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-12-31 / 51. szám
II. évfolyam. Szatmár, 1892. deczember 31. 51. szám. REFORMÁTUSOK LAPJA. EGYHÁZTÁRSADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. *|E> ............ ................................SZ ERKESZTŐSÉG: hová a lap szellemi részét illető minden küldemény és az előfizetési pénz is küldendő: Györgytelek, Szatmármegye, valamint az esetleges l’eklamácziók is intézendök. 9,-------------------------------------—— EL ŐFIZETÉSI AR: Egy évre.........................................4 frt. Fél évre.........................................2 frt. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok vissza nem adatnak. — Névtelen vagy álnév alatt érkezett közleményekre nem reflektálunk. — Hirdetések jutányos áron közi'dtetnek. — Egyes szám ára ÍO kr. Az év végén. Az év alkonya borongó fellegeket hagy a magyar protestáns egyház égboltján. Évtizedek alatt nem gyengült annyit a protestantizmus s nem erős- bödött annyit a katholicizmus, mint az elmúlt egyetlen esztendőben. Nagy szólamok hasogatták a levegőt a liberálizmus országában. Vallásszabadság, egyenlőség, polgári házasság, polgári anyakönyvi.. mint egy-egy villámlás hasították át a levegőt fejűnk felett, nagy zúgással és dörgéssel, melynek hangja elhatott a kunyhóktól a trónig. S most az év utolján vesszük észre, hogy az egész nem volt egyéb, mint a villanynyal telt levegő játéka, mely termékenyítő eső nélkül vonult el fejünk felett, hagyván maga után valami sötét borúlátót, mely állandóan homályba borítja láthatárunkat. A lezajlott vihar az ultrámontánoknak kedvezett, nekünk pedig ártott. Egy év előtt még csak a februári rendelet ellen viseltek háborút, ma a rendelet mellett tényleg senki sincs, sőt az annak alapul szolgáló törvény is haldokolva a bonczasz- talon fekszik. A törvény helyett ígérnek nekünk polgári házasságot, mely azonban — mint lassanként kiviláglik — a kath. dogmákba nem fog beleütközni, hanem annál többet fog ártani nekünk, ha cserébe le kell mondanunk az Lili. t.-czikkről. ígérnek vallásegyenlőséget, de e mellett az egyházi javak érintetlenül maradnak... Minden vonalon ki vagyunk czirkalmazva az állami védelem alól s ráutalva saját gyönge erőnkre a hatalmas versenyben. Az uralkodó vallás egvedurasága kezdődni fog Magyarországon a XIX-ik század végén a vallásegyenlőség kiakasztott czégére alatt. Itt állunk ma t. olvasó! a jelen év alkonyán. S hogy idáig jutottunk, abban része van a prot. egyháznak is. Ne toljuk el a felelősséget magunktól. Ez évben kétszer ültek össze zsinati atyáink, i éppen a viharos év tavaszán és őszén együtt ültek, gondoskodhattak volna villámhárító eszközökről. S mit cselekedtek ? Százával csinálták a paragrafusokat, stilizálták a tiz év előtt hozott törvényeket — de az egyházunk létét, jövőjét illető kérdések elintézését állami feladatnak nvilvá«/ nitották s azokhoz egy szót sem szóltak. Hogy mennyire járt el helyesen a zsinat — megmutatja a közel jövő. De a mi házi eszünk azt tartja, hogy ha megtámadnak bennünket, védelmezni kell magunkat, mert ha magunk nem segítünk magunkon, ugyan hogy várjuk mástól, hogy segítsen rajtunk? Még a legkisebb féregnek is van védő eszköze megtámadója ellen. Vigasztalásul mint valami nagy vívmányt mutatják fel zsinati atyáink a debreczeni és kolozsvári fakultásokat, mint a melyek a református egyház nagy életképességéről, erejéről-tesznek bizonyságot. Nagy volna a mi örömünk, ha ez év végén azt mondhatnánk, hogy íme a múlt évben 20—30 uj lelkészi állomást szervezett a református egyház, — ime a nagy egyházak uj templomokat építettek, uj lelkészi parokhiákat állítottak, mert megakarnak mérkőzni a rekatholizáczió, a nazarenizmus, anabaptizmus támadásaival, ime, a szegénysorsu lelkészek felscgélésére, a lelkészi özvegyek és árvák javára megtörténtek a rég várt intézkedések... Nagy volna a mi örömünk, ha mondhatnék, hogy belsőleg erősbödtünk s a hit harczára felfegyverkeztünk és elkészültünk. De nem mondhatjuk ezt, hanem csak annyit, hogy a református egyház ismét meghozta az ereje feletti áldozatot az iskola oltárára, az állam érdekében. Egyházi életét, benső erejét ismét felszívta az iskola s fel fogja szívni az áldozatkészséget még a jövőben is, hogy ne maradjon a valódi egyházi szükségletekre semmi. A felállítandó fakultások, az újonnan nagy áldozatokkal kibővített középiskolák hirdetni fogják ugyan a magyar kálvini egyház tudományszeretetét s azon nagy szolgálatokat, miket az állam érdekében végez — de ezalatt 700 népiskolai tanítója nyomorog 300 forinton alóli fizetéssel s ugyanannyi lelkésze testi munkával verejtékezve eszi napi kenyerét. Egyházunk épületének a homlokzatát drága szobrokkal, disz-czifrázatokkal ékesítjük, a funda- mentom repedéseire nem is ügyelünk. No de van törvénykönyvünk, vannak paragrafusaink, miket a múlt zsinati év ajándékozott egyházunknak. Drága ajándék! bele került az egyetemes egyháznak sok ezer forintjába. De ám a meghozott törvények ellen nem szólunk. Csak annyit mondunk, hogy lelket kellett volna önteni a törvénykönyvbe, megtölteni a paragrafusokat valami olyan tartalommal, mely lélek és élet. Az egyháznak belső ereje a hit, fundamentoma a biblia. Ezek-
