Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-10-01 / 38. szám
I. évfolyam. Szatmár, 1892. október 1. 38. szám. REFORMÁTUSOK LAPJA. EGYHAZTARSADALMT HETILAP. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. § SZERKESZTŐSÉG: hová a lap szellemi részét illető minden küldemény és az előfizetési pénz is küldendő: Györgytelek, Szatmármegye, valamint az esetleges reklamácziók is intézendők. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egy évre.........................................4 Irt. Fél évre .........................................2 frt. Bér mentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok vissza nem adatnak. — Névtelen vagy álnév alatt érkezett közleményekre nem reflektálunk.— Hirdetések jutányos áron közöltéinek. — Egyes szám ára 10 kr. XB' “EJK Előfizetési felhívás. Lapunk ez évi utolsó negyedére. Az uj évnegyed küszöbén állunk, bizalommal fordulunk t. olvasóinkhoz s általuk az egész müveit református társadalomhoz azon szives kéréssel, hogy lapunkat előfizetéseikkel támogatni s azt körükben ismertetni és terjeszteni szíveskedjenek. Czélunk oly egyháztársadalmi lapot adni, mely minden magyar református család asztalán helyet foglalhasson. Nem lelkészi szaklapot, de egyházi lapot adunk, mely műveltebb s értelmesebb presby- tereink s világi hitrokonaink érdeklődését az egyházi dolgok iránt felébressze s ébren tai’tsa, e mellett az egyházi vonatkozású társadalmi kérdések tisztázását is elősegítse s igy valódi szolgálatot tegyen egyháztársadalmunknak. Az egyházvédelmi téren folytatjuk az irodalmi harczot továbbra is az ultramontán sajtóval. Felszínen tartjuk a protestáns szellemű napilap tervezetét, de addig is, inig az létesittetnék, protestáns szellemű hetilapok, protestáns nyomdák szükségessége mellett tevékenykedünk. A sajtó hatalmát a protestantizmus nem nélkülözheti, nem inquirálhatja. Volt idő, midőn a magyar irodalmat pusztán és egyedül a protestantizmus képviselte — s ma szorosan vett lelkészi szaklapokon és folyóiratokon kívül nincs irodalmi orgánuma prot. társadalmunknak. A liberális napi sajtótól pedig hogy mit várhatunk, megmutatta közelebb, midőn a unisono letepert bennünket a komáromi jubileum alkalmából s ugyanakkor égig emelte a magyar prímást, mint hazafit s „egyházfejedelmet.“ Az a liberális napi sajtó nem védi meg a prot. egyház igazait, sőt elnevezi egyházi nagyjainkat „református ultramontánoknak. “ Nekünk magunknak kell védekeznünk s e czélból szükségünk van prot. szellemű hírlapokra. A most következő negyedév előreláthatólag mozgalmas lesz, a mennyiben a fennforgó nagyfon- tosságu egyházpolitikai kérdések ismét a törvény- hozás asztalára kerülnek. Zsinatunk is ülésezni fog s kétségkívül szintén foglalkozand amaz országos érdekű kérdésekkel. Már is intézkedtünk, hogy elismert jelességü férfiak támogatását biztosítsuk, kik magasabb szempontból fogják lapunkban ama kérdéseket tárgyalni. Mint Szatmármegyei lap, foglalkozunk a magunk ügyeivel is. A szatmári prot. irodalmi körnek propagandát szervezzünk s addig is, mig alapszabályainak megerősítésével végleg megalakulhat, összegyűjtjük annak táborkarát s egész hadseregét, hogy akczióját az alakuláskor azonnal megkezdhesse, Szatmármegyében, a reformáczió egyik régi erős várában lépésről-lépésre nyomul előre nem a katho- liczizinus, hanem az ultrám ontanizmus s egyenként foglaja el pozicziónkat a társadalomban. Szatmár- ban a jezsuiták „Pázmány nyomdát“ alapítottak, az apáczák még mindig a református társadalomra vetik hálóikat. Fel kell ráznunk az apathiából ezt a református társadalmat, öntudatára kell ébreszteni annak, hogy Szatmármegyében százezer református lélek áll ötvenezer katholikussal szemben s mig az a százezer egytől-egyig törzs-magyar, addig az ötvenezer egy nagy része sváb és egyéb nemzetiségű. Nem akarjuk mi szítani a felekezeti gyűlölködés tiizét, sőt őszintén hirdetjük, hogy minden más felekezetű polgártársainkat testvérekül tekintjük, velők békében, barátságban kívánunk élni. Tulemelkedünk a felekezeti szempontokon — ámde a tolerancziát, az elfogulatlanságot nem visszük odáig, hogy saját egyházunk, vallásunk iránt közönyösek legyünk. Nem engedhetjük kiváltképen azt, hogy bennünket az ultramontánok itt összeveszitsenek s az eddigi békességet a felekezetek között végkép megbontsák, nem engedhetjük, nem szabad engednünk, hogy ledöntsék Szatmárban a reformáczió ősrégi bástyáját, melyet őseink épitetettek, mert itt ez a bástya nemcsak a lelkiismereti szabadságnak, de a magyarságnak is erős bástyája. Yan aztán egy tátongó nyílt sebe vármegyénknek, az oláh nemzetiségi fanatizmus. E sebre gyógyirt keresni lelkűnkhöz forrt gondolat. íme Laczfaluban éveken keresztül góczpontja volt az oláh izgatásnak s nem tudott ellene tenni semmit ez a vármegye, ez a társadalom. Nem, mert nincs szervezve a magyarság s annak inkarnácziója a református társadalom. E szervezetlenség, mely minden jót a kormánytól vár; minden rosszat a kormányra hárít — oka annak, hogy a szatmármegyei széleken fogy a protestáns nép s nő az oláh néptenger. A társadalom nem állja útját e nemzetgyilkosságnak pedig bűnt követ ezzel a haza ellen. Fel kell ébresz-
