Liszkay József (szerk.): A dunántúli evang. reform. egyházkerület névtára 1873-dik évről (Pápa, 1873)

XVI kozó lélek az Isten létét, benne lerontatnak, s igy a legfőbb okot kereső speculativus lélek minden vigasztalás nélkül kivettetik egy oly hánykódó tengerre, melynek partjai nincsenek. — De majd mint nem tudott a theoretica philosophiában a lélek semmit, épen úgy fog a practicában egyszerre mindent tudni. — Hogyan? a Ratio practica postulálja hogy van Isten, de postulálja elébb, hogy az érkölcsi törvénnyel a boldogságnak kell párosodni,- s minthogy ezt az ember maga nem teheti: kell lenni egy Istennek, egy hatalmas valónak, mely azt párosítsa. Már ha tán a gondolkozó lélek igen gyengének s subordinállnak találja azon okot, hogy t. i. azért létezzék az Isten mert különben az én erkölcsiségemmel nem fog párosulni a boldogság; — vagy ha tán még arra a gondolatra is rá megy, hogy épen nem szükséges boldogságnak (ilt feli— cilas van értve) az erkölcsiséggel egyesülni: ugyan lehel-e azon léleknek Istenrőli tudása bizonyos? nem sccplicismus lesz-e az ily philosopliálásnak valódi gyümölcse? — Kiváltba még azt is meggondoljuk, hogy az az Isten, kinek létéről, gondolkodása által megakarja magát győzni, ugyan Ivánt philosopliiája szerint teremtett az ő lelkében vágyat az absoluta igazság megismerése iránt, mégis ezen philosophia metaphysieája szerint azt egy soha félre nem vonható fátyollal vonta be az emberi lélek elölt; valamint ha a vallás philosopliiájában azon állítást is fontolóra veszi, hogy bár minden igazságra nézve az okosság a fő ítélőszék, mégis