A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1938. augusztus

a népek nagy országútján keletről ide robbant, hazát kereső magyarság sorsára, állami élete kialakulására, nemzetté fejlődésére s a letűnt századok minden viharain át való fennmaradására elhatározó jelentőségűnek kell felismernünk. Vezérsége és uralkodása előtt több, mint egy évszázadon át élte már a honfoglaló magyarság négy első nemzedéke azt a kalandos életet, mely a történeti kor kezdete óta a Kárpátok övezte DunaTisza medencében előtte itt járt harcos-lovas-nomád népek élete volt, amely népek szervezett állami rend és nemzetté fejlődés lehetősége hijján örökös harcokban és kalandos vállalkozásokban pusztulva és felőrlődve letűntek a történelem színpadáról. Ez lett volna a sorsa a természettől egységesnek alkotott DunaTisza medencében új hazát foglalt magyarságnak is, ha a honfoglaló Árpád vezér által megteremtett központi hatalom összetartó kapcsait bontogatni kezdő törzsszervezeti vezérek, hadnagyok, megannyi kiskirályok hatalmának megtörésére s a külön életet élő honfoglaló törzsek egységbe kovácsolására nem állit az isteni Gondviselés az itt hazát foglalt magyarság számára Gejza fejedelem utódaként ennek fia István király személyében olyan szervező hatalmat és erőt, mely ezt a honfoglalást befejező és biztosító munkát maradék nélkül elvégezte. Isten rendelése volt, hogy a magyarság itt hazát szerezzen, hogy ebben a, vérrel, könnyel és verejtékkel annyiszor megáztatott földben gyökeret verjen; Isten inspiráló lelke láttatta meg ennek módjait és eszközeit erre kiválasztott eszközével, dicsőséges emlékezetében minden igaz magyar lelkében ma és mindig élő első királyunkkal, ki ezen kharizmák birtokában s azok erejével a magát Európa bekalandozásában kitomboló s ezzel maga-magát is pusztító pogány eleinket megfékezte, hazájának uralma idejére kifelé és befelé egyaránt békét szerzett, népét letelepítette, pogány hitéről keresztyén vallásra térítette s a nyugati keresztyénség felvételével beiktatta az európai népek kúlturközösségébe s a nagy elszántsággal és sokszor talán könyörtelennek látszó zordonsággal véghez vitt nemzetépítő és szervező munkájával alapját vetette meg a magyarság nemzetté alakulásának, szervezett állami életének s ezzel fennmaradásának is. A gondviselésnek erről a nagy ajándékozó tényéről emlékezik ez esztendőben a magyarságnak a törvényhozástól kezdve minden közülete, minden társadalmi szervezete s ezek keretében a nemzet minden rétege egyaránt, mert e nemzet kicsinyje- nagyja ösztönösen is úgy érzi, hogy a honalapító első királyának dicsőséges emlékezetét a nemzet legnagyobbjainak kijáró legnagyobb tisztelet és hálás kegyelet érzéseivel kell szívébe zárni úgy a ma élő, mint az eljövendő századok századain át megújuló minden magyar nemzedéknek is. A nemzeti ünnepi emlékezés ezen nagy közösségéből mi református magyarok is részt kérünk a magunk számára, mint vérszerint is leszármazói az itt hazát szerzett magyarságnak és saját egyházaink körében és itt ma ebben a testvéri közösségünkben is mélységes hálával emeljük fel imádságunkat az égre és csendes alázattal hálát adunk a seregek Urának, hogy történelmünk próbás útján ezt az országlása eredményeiben legnagyobb magyar királyt nekünk adta, a nemzet élére állította és küldetése céljának világos meglátására elvezérelvén. hitet, erőt, hatalmat, tudást és elszánt bátorság lelkét ruházta rá, hogy állami és nemzeti létünk alapjait lerakhassa s az európai